Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Fekete J. József: Halott vajdaságiakat olvasva I–II. (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)
120 írni, festeni, játszani, bízni, hinni. Mert valamiben ma is nagyon kellene hinni, abban leginkább, hogy semmi sem volt hiába, semmi sincs hiába, hogy megérte, hogy nem volt értelmetlen hercehurca egyetlen élet sem, sem a halott vajdaságiaké, sem a költőé, aki könyve által kivezeti (h)őseit a halálból, vissza az irodalomba, amit éppen a megidézettek építettek fel számára: az Emlékezőnek, aki végül közös sírba temeti őket. A hosszabb-rövidebb költemények hol az életrajz, hol a művek mentén haladva idézik meg a halott vajdaságiakat. A költő olykor bőséggel idéz – Csáth Géza naplójából például –, vagy úgy tesz, mintha idézne, máskor mintha drámaszöveget írna, sűrít és tömörít, egyes verseiben pedig a filmszerűséget hangsúlyozza, vágásokkal, átúsztatásokkal dramatizálja a felidézett életet. A versek némelykor a lírai hevületű próza felé mutatnak, máskor az érzelmi fokozás drámai-tragikus elemeket emel a költemény lírai csúcspontjára: „Dalolva vonulnak a lidércek, / zengnek a zsoltárok. / És nem lesz szükség kanálra, / ha majd altatót kevernek a tejedbe. / Mielőtt elhurcolnának, / inkább zuhanás a boldog önkívületbe. / Vissza a semmibe. / Vissza valakihez, aki mindig / visszavár.” (Detre János), vagy „A Tiszán épp levonulóban / egy rakás gyáva sötétség. Bűn, / betegség, nyomor, irigység, utálat. / És halál.” (Laták István) Fenyvesi Ottó beleéléses költészete a tárgyához hasonulása révén nem csak az ember, hanem annak műve megjelenítésére is képes: ha festőt idéz, verse is színekbe, képekbe, látványokba öltözik (Sáfrány Imre), a prózaíróról prózaversben emlékezik (Juhász Erzsébet). Ezen a véresen komoly mimikri-játékon – narratív-poétikai eljárások változatosságán – túlmenően Fenyvesinek a verssel és a költészettel szemben a halott vajdaságiak zöméhez hasonlatosan radikális, forradalmi magatartása nyilvánul meg. Ehhez tudni kell, hogy a vajdasági magyar irodalom bölcsője mellett a múlt század húszas éveiben, mindenekelőtt az 1928-ban indult Vajdasági Írás irodalmi lapban főként avantgárd elkötelezettségű alkotók bábáskodtak 1 , az aktivizmus elkötelezett hívei, futuristák, dadaisták, konstruktivisták, az ő műveik szellemében adja ki a parancsot Fenyvesi Ottó: „karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot / agyba-főbe rugdosni a jelent.” A Második könyvben a vajdasági avantgárdról Szirmai Károly, a Kalangya folyóirat legigényesebb szerkesztője köntösében ír erről: „Trianon után ideszivárgott / a sok aktivista emigráns. / Érkeztek a konstruktivisták, / jöttek a Molnár Farkasok, / Harasztik, Csukák, Somogyik, / »Kassák gyarmatosította a Délvidéket.« / Stop. / Szárba szökkent az avantgárd.” (Szirmai Károly) A megidézés – miként a kötet alcíme jelzi – néha átköltés (is), néha másolat (is), leginkább viszont – tegyük hozzá – azonosulás a megidézett személy sorsával, életével, vagy művének szellemével és ízeivel, mint például a fasizmus áldozatául esett futurista György Mátyás esetében: „Dettre altatót kevert a levesbe. / Ő nem, / ő hitt a jövőben. / Látta Auschwitzben a halált, / ahogy muzsikált, / érces trombitát fújt, / nyakatekert indulót. / A halál / egy hegycsúcson állt és integetett felé.” Fenyvesi Ottó halott vajdaságiak portréit retusálja, és minden portréban, versen belüli reinkarnációban legalább egy dolog közös: a halál ténye. A halálé, amihez képest minden egyéb kissé nevetséges. Ennek ellenére az egyéni sorsot igencsak hajlamos megfűszerezni az élet: egy kis gyógyíthatatlan betegség ide, egy nagy háború oda, egy kis gyilkos forradalom emide, egy nagy haláltábor amoda, s máris ízlelhetjük a sors savát-borsát. Ilyen, ráadásul a kisebbségbe kényszerült magyarság tudathasadásos, megpróbáltatásoktól terhes életének előhívása során az empátia bravúrjának tűnik egy ilyen verssor: „Süt a nap, és nagyokat nevettek [a gyerekek].” (Laták István) – a költő itt teljességében szemléli versének tárgyát, felidéző emlékezésének alanyát, a bukolikus költészet idilljét idéző sor vezet vissza az emberhez, aki nem csak név és évszám, nem csak kereszt egy temetőben, 1 Köztük Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Somogyi Pál, Láng Árpád.
