Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Fekete J. József: Halott vajdaságiakat olvasva I–II. (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)
121 vagy tetem egy jelöletlen tömegsírban, nem csak arcképét megörökítő fotó és nem csak keze nyomát őrző könyv, hanem lélek, könny és kacaj, vér és genny, lábmosás és utazás, alkotás és emésztés, szerelem és intrika… A Halott vajdaságiakat olvasva első könyve tragikus, de mindenképpen reálisnak tűnő végkövetkeztetéssel zárul: „Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha. 2 ” (Juhász Erzsébet) A délvidéki magyarság értelmiségét lefejezte Trianon, aki túlélte a Nagy Háborút, állását veszítette, megvonták egzisztenciáját, elmenekült. Alighogy felcseperedett egy újabb nemzedék, újabb kollektív érvágásra került sor. Az itteni tanítók, költők, írók, művészek zömét zsidó származása vagy politikai irányultsága miatt elhurcolták, majd a magyarok kerültek sorra 1944/45-ben, a partizánok tombolva mészároltak bűnöst és bűntelent egyaránt. A megtorlás által a délvidéki magyarokra kényszerített kollektív „amnézia”, a kőkemény hallgatás csupán a múlt század végén kezdett repedezni, attól fogva sok áldozatot sikerült nevesíteni, pusztulásuk körülményeit föltárni, sorsukat irodalomba emelni. Fenyvesi az egész Vajdaságot sújtó terrort érzékletesen mutatja be a Második könyv ben a Szenteleky által tehetséges költőnek tartott, a partizánok áldozatává lett Kristály Istvánt megidéző költeményében: „Gőzölögtek, füstöltek a földek. Halomban feküdtek a hullák. A trágyadombokba lettek elásva, dögkútba dobálták be őket. Bezdánnál a Dunába, Adorjánnál a Tiszába. Zomborban nyakig földbe ásták, majd tankkal eltaposták az embereket. A bácskai svábokat a gákovói lágerbe vitték, ahol éhen haltak mind.” (Kristály István) Fenyvesi Ottó saját költői szenzibilitását rávetíti az ábrázolt életsorsok megjelenítésére, a látványmontázs, a zeneiség, a térbeli utazások lenyomata leghangosabban a Moholy Nagy László munkásságának szentelt költeményében dübörög, mintha a két művész, az ábrázolt és az ábrázoló ugyanazon a hangon beszélne, poétikájuk egymásba ötvöződne. Máskor gáttalanul szabadul föl lírai érzülete: „A festett arcú, ölbe tett kezes, / bácskai házi- kók kéményén / és a görcsös éjszakákon fennakadnak / a köd foszlányai, / vesztébe zuhan / az idő.” (Szirmai Károly) – tipikus vajdasági tájkép, mintha Milan Konjović festette vagy Herceg János jegyezte volna le, akár a továbbiakat: „Ült az őrhelyén, mint a bagoly, / a végeken túli végek / semmis semmijében, / Verbászon. Stop. / Dioptriáját az égnek fordította. / Cipelte a sok cukros zsákot, / a bácskai tájat, ahol / oly magunkba roskasztó a köddel, / dérrel ránk köszöntő és / éjszakánként jajgató vadludakkal / búcsúzkodó ősz, / mint sehol másutt.” (Szirmai Károly) A Halott vajdaságiakat olvasva kötetei ugyanakkor nem egy sosemvolt idill utáni nosztalgia megszólaltatói, áthatja őket az első világháború rettenete, a második világégés borzalma, és a történelemben olykor eltévelyedő kisembert belülről perzselő lelkiismereti problémák: „ A belső zsebekben titkok és vétkek, / melyek utólag nehezen tárul- koznak fel.” (Gál László) A költemények rendkívül ihletettek, sorsukban mutatják be a vajdasági embereket, kinagyítva a történelem által eltorzított életpályájukat és a kényszerű kisiklásokkal párhuzamos szerzői életrajzot, aminek egyik legizgalmasabb példája talán a ( Kek Zsigmond ) című vers. 2 Juhász Erzsébet novelláskötetének címe a Semmi, sehol, soha .
