Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Tandori Dezső: Mégmár-i dalok (A fekete füzetből) (Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tóth Ákos)
16 tűnő formátumai esetén. A komplex műalkotásként elgondolt, a kézirat olvasásának logikáját kreatívan alkalmazó munkák (pl. a pályát lezáró, 2019-ben megjelent Nincs beszédülés című kötet) befogadója mindannyiszor a személyessé vált jel olvasásának dilemmáival szembesült: intézményesíthető, biztonságosan feltüntethető jelentések és a megnevező nyelv által kisajátíthatatlan szubjektivitás jelzéseinek koegzisztenciáját állapíthatta meg. A kézvonás olyan – egyelőre kevéssé ismert – terv képviselője Tandorinál, mely nemcsak a közvetlenség lehetőségét, de az eljutás szakaszosságának tudatosítását is magában rejthette, éppen a konvencionális olvasás médiumának számító tipografizált szövegtől való eltérés, a végeredményként felajánlott, de értelmező tudatunk szerint köztesként olvasódó scriptura alakzata által. Az életmű alakulástörténetének, a szerzői ajánlat értelmében: visszaalakulás- történetének a jövőben komolyan értelmezendő tárgya kell legyen az utolsó korszak irodalmisággal és a képviseleteként elgondolt lejegyzéssel szembeni kételye, mely az írásképtelenség többszörösen motivált gesztusaival meghatározta a Tandori-mű választásait. Az önmaga szemében folyton kultúrává váló, és ezzel másodlagosnak nyilvánuló „beszéd” elítélése és helyettesítése a mindenkori Tandori-megszólalás egyik kötelezően odaértett kontextusát jelzi, mely a hosszú pálya egyes időszakaiban konkrét ösztönzésekkel (pl. az Art Brut irányzatával a ’90-es évek folyamán) találkozva csak újabb és újabb értelmezéseit és megoldáskísérleteit hozza létre a nyelvnélküliség hívását jelző művészi ön-állításnak. Észlelhető, hogy a rajz, a kép, az ideogramma, mely a Tandori-megszólalás sajátos kisegítő médiumaként oly régóta (legalább az első nagyobb rajzkollekciót bemutató A feltételes megálló [1983] óta) biztonságosan és a nyelvi jel magától értetődő autonómiáját elismerő módon vett részt az oeuvre határainak kiterjesztésében, a kései Tandori szemében nem a szóbeli közlés lehetséges kiegészítéseként, hanem annak leváltását sugalló riválisaként nyilvánul meg. Míg ezelőtt joggal vélhettük úgy , hogy Tandorinál a vizuális közlés a valamiképpen elfojtott, de bizonyosan verbális előzményekre visszavezethető megoldás alapján nyeri el értelmét, addig a magyarázatnak, a kisegítő, felmentő szónak a jelentkezése mintha elmaradt, kiiktatandóvá vált volna a kései műcsoportok megalkotásakor. A kép ekkor, regisztrálhatjuk, mindegyre ellentmond, pontosabban ellent mutat, ellentétét képezi a korábbi pozícióiról lemondani kényszerülő szónak. A szofisztikált nyelvi közléssel szembeni ellenérzések, melyek a költészet elkerülésének paradox, mert majd mindenkor kvázi-költészeti formát öltő gesztusában jelentkeztek, talán törvényszerűen az utolsó írói nyilatkozatot magába foglaló Nincs beszédülés szemantikai vákuumában kulmináltak. A magánjel sugallt nincs- mögöttese, mint egy másképpen elért homályosság ígérete, a rajz nem szűnő inspirációjának „terében”, „idejében” két fő megnyilvánulási formát választott már csak magának: a portré kísérletét és a kézírás állandóan „határon” (írás és kép határán) lévő jelenségét. Az átmenet könyve, az Írásbeliség és Í rásjeliség című kötet, a Nincs beszédülés és minden, az elhallgatás-toposzt körüljáró nem-írói teljesítmény magyarázataként megszületett ugyan, de nem jelent meg. A következő évek filológiai, könyvkiadói hiánypótlásainak egyik legfontosabbja ennek a 2015-ben összeállított és lezárt,
