Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Tandori Dezső: Mégmár-i dalok (A fekete füzetből) (Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tóth Ákos)
17 terjedelmes kéziratnak a publikálása lehet. A nyelvi jel írott alakjának, közkeletűen: a betűnek és felfedezett vizualitásának szentelt kötetnyi mű az alkotás megtagadott, letagadott, főképpen kisajátíthatónak vélt „géni jussa”, vagyis elszigetelő közege ellenében a kommunikáció olyan sajátos, a másikat kiiktathatatlannak mutató, pán-szemiotikus formáit állítja előtérbe, mint például a szó soron kívüli kalandjait ábrázoló tánc ( Írásosságtánc ). A jelsor kötelékéből kiszabadult jelek Tandori-féle „tánca” nem a nyelvi mindentudásról való lemondás hanyag bizonyítéka, hanem éppen egy új, a valóság tényeire (hiper)érzékeny episztémé megszületésének tanúsága. A „most már csak néz beszédem” korábbi versmondatát (Ld. T. S. Eliot-érme , a Töredék Hamletnek című kötetből) idéző indítás a látószervvé, szemmé vált beszéd lényegileg új, ismeretlen világát vázolja hat nagyobb ciklusban a hűséges Tandori-olvasóból mindinkább a Tandori-mű elfogulatlan szemlélőjévé váló befogadó számára. A kísérlet ként kezelt nyelv újra megtalált, előállított szabadsága, úgy véljük, Tandori minden ezutáni teljesítményének, így az itt közölt verseknek is felismert-alapvető feltételeként szolgál. A nyelvi kiképzés látszólagos visszaállítása a kimondás és hangzás konvencionális viszonyai közé, nem feledtetheti vagy rejtheti el azt a nem a verbum logikájából, követelő külső rendjéből levezethető eredeti tervet, belső indoklást, mely a szó, a költői kifejezés itteni speciális helyzetét, sokirányú érintettségét, írásbeliségét és írásjeliség ét együttesen állítja előtérbe. Tóth Ákos
