Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
222 inkább egy fogyasztói társadalomnak betudható hibrid identitás az Y generáció körében. Vagyis a hipsztermentalitás, ami folyamatosan a naprakészségben, a trendkeresésben (majd egy-egy rövidebb időre trendkövetésben) és a kúlságban kulminálódik, azon túl, hogy erős öngyűlölet, vagy jobb esetben önirónia is van benne, hiszen mégiscsak egy felső középosztálybeli privilegizált közösség mozgalma ez. A slam-poetry, illetve annak főleg az európai változata nagyon erősen idevág. Másfelől jellemző tendencia a technikai lehetőségekkel élő közösségi költészet, és annak különféle népszerű változatai (instapoetry, tweeterature stb.). És legvégül nagyon fontos tendenciának látszik az, amiről Balázs is beszélt, az identitás költészet. Ez is az undergroundból, a kisebbségi kultúrából, a queer- közegből tört fel: ma az amerikai fiatal költők jelentős része vagy a nemi, vagy az etnikai (vagy mindkét) identitáskeresés problematikájára építkezik. A meleg és afroamerikai Saeed Jones, a szintén meleg és szintén afroamerikai Danez Smith, a szintén meleg, de vietnami származású Ocean Vuong költészete egyszerűen nem értelmezhető a költő személyiségének ismerete, végső soron a költő életrajza nélkül. Ami, figyelembe véve, hogy mindhárom költő micsoda feltűnést keltett az utóbbi években, és velük együtt még mennyi hasonló szerző jelent meg hasonló témákkal a színen, könnyen lehet, hogy egy új irodalomértelmezési korszak küszöbét is jelzi: a barthes-i értelemben vett halott szerző helyét egy nagyon is élő szerző – ráadásul egy olyan, aki főleg a saját életéről ír – veszi át manapság a költészetben is. MB – Két dolgot talán hozzáfűznék még Dénes iménti válaszához. Az egyik: nem akarom erősíteni a „le vagyunk maradva minden téren a Nyugattól” narratíváját, de azt azért érdemes megjegyezni, hogy a magyar irodalom, azon belül a költészet belső fejlődésrendje eléggé eltér más európai irodalmakétól. Amíg például a nyugati irodalmakban – eklatáns példa a francia – az avantgárd már-már köznyelvesült (de úgy tudom, az exjugoszláv irodalmakban is hasonló a helyzet), addig nálunk Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly, József Attila, Kormos István, Nagy László vagy Tandori Dezső, Juhász Ferenc, Tolnai Ottó, Ladik Katalin munkássága, vagy a nagyszerű nemzetközi avantgárd szerzők jelentős mértékű magyarra fordítása (például Vas István, Somlyó György, Kálnoky László, Illyés Gyula, Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Tandori Dezső nagyszerű fordításai) ellenére is legfeljebb búvópatakszerű és/vagy tudatalatti az avantgárd hatása. De ha ezeket ismerjük is – akkor még mindig a papíron vagyunk. Baromi nehéz úgy Magyarországon nem page poet dinónak lenni, ha egész egyszerűen a hazai közegben nincs élő alternatív hagyománya a performatív előadásmódnak (nem számítom ide a slamet, mert az más tészta szerintem), sőt nemcsak nincs hagyománya, de visszatekintve úgy tűnik, hogy évtizedeken át ellene is tartottak, akadályozták a kialakulását. Ez már nemigen tartozik ide, de én mindenesetre már annak is örülni szoktam, ha egy magyar költő hangsúlyozva, értelmezve tudja felolvasni a saját szövegeit. Ha kicsit elkalandozik az ember a Youtube-on, akkor meg azt látja, hogy máshol mintha ez lenne a minimum: hogyha írtál valamit, azt fel is tudod olvasni rendesen. A másik az élő vagy halott szerző barthes-i gondolatát érinti. Én sok fiatal magyar költőnél érzem ennek a hatását (s talán megemlíthetem, hogy Görföl
