Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
221 A fiatal amerikai lírában érdekes módon a kisebbségek alkotják a mainstreamet. Nehéz erről beszélni, mert nem szeretnék érzéketlennek, pláne kirekesztőnek t űnni. De a társadalmi témák – a faji kisebbségek, a szexuális kisebbségek, a genderszerepek, a feminizmus kérdései és problémái, és ezek tetszőleges variációi – abszolút teret nyertek. És ez tök jó (bár az furcsa tapasztalat, hogy az – urambocsá! – fehér, heteroszexuális férfiakat tulajdonképpen vadászni kell). Sajnos ezek a témák legtöbbször a minőség rovására mennek. Hozzám nagyon közeli példa: Saeed Jones afroamerikai meleg költő, ráadásul a déli államokban nőtt fel, az ő verseiben mindez baromi organikusan ér össze, és elementáris az erejük. Nem volt kérdés, hogy lefordítsam-e. De nem nagyon tudok még egy ilyet mondani. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Porgy és Bess t játszó hazai operaénekesekkel szemben én nem vagyok képes egyetlen szemrebbenés nélkül azonosulni az afroamerikai (vagy az ázsiai, vagy valamilyen szexuális kisebbségi) kultúrával, szükségszerűen marad valami távolság és idegenség, ami miatt természetszerűleg másként szólítanak meg ezek a művek – ha megszólítanak egyáltalán –, mint az anyanyelvi olvasót, akinek viszont fordított esetben egy Bertók László-, egy Petri György- vagy egy Takács Zsuzsa-vers nem lenne úgy beszédes, ahogy mondjuk nekem az. Mindenesetre jelenleg az amerikai líra női hangjai izgatnak leginkább: például Adrienne Rich, Eileen Myles, Claudia Rankine, Jorie Graham, Tracy K. Smith, Morgan Parker, Patricia Lockwood. Az angolszász irodalomból még a kanadai Margaret Atwood, a brit Kate Tempest és a friss T. S. Eliot-díjas Hannah Sullivan. Az utóbbi időben az ő verseiket forgattam. Némelyiküktől fordítottam is, vagy legalábbis kinéztem magamnak egy-két lefordítandó szöveget. Persze ez nem valamiféle tendencia vagy trend. Pusztán az angolszász lírában a női költészetnek jóval régebbi és stabilabb (bár persze a férfikánonhoz képest aránytalanul szűkös) hagyományai vannak, mint a magyarban, s ezért mostanában ebbe a szövegkorpuszba igyekszem lehetőségeimhez és képességeimhez mérten belepillantani. KD – Én is úgy látom, ahogy Balázs, azzal a kitétellel, hogy nagyon erős jelenségnek érzem a mainstream és az underground helycseréjét az utóbbi időben mind tematikus, mind nyelvi szinten. Persze nem látok rá, csak a szcéna nagyon apró szeletére, de az alapján a nagyobb irodalmakban most biztosan valami ilyen tendencia zajlik. Az avantgárd-posztavantgárd szövegszervező elvek váltak az elmúlt időben a főcsapássá, míg a hagyományos költői attitűd és a tradicionális elemeket is játékba hozó líra kisebbségbe (elitista karanténba) szorult. A fesztiválokat járva úgy tűnik, hogy ma már szinte követelmény a költői előadás performatív irányba történő megnyitása, illetve a líra előadhatóságának belekalkulálása az írásfolyamatba is. Ha az ember csak amolyan „page poet” még mindig (vagyis olyan költő elsősorban, aki ír, és nem előad), szinte dinoszaurusznak érezheti magát egy-egy lírai happeningen. Németországban nagyon erős lett a lírai underground kultusza és igénye – de Angliában sem egy tweedzakóban szomorkodó fehér fiú már a fiatal költő mintaképe. Egyfelől a tömegkultúra nagyon erősen hatott az utóbbi időben (a hip-hop, hogy mást ne mondjunk), de az a különös, félig-meddig ellenkultúra is, ami azért még mindig
