Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
215 kal rosszabb lesz mindenkinek, ha az ilyen kutatócsoportokat sorra beszántják, mintha azt a pár fillért rájuk szánják, amiből különben elműködgetnek szépen. Ebben én konzervatív volnék: egy komolyan vehető kultúra viseljen már el olyan luxustermékeket, mint egy csak fordított irodalmat kiadó lap. Nem fogja ezt eltartani a piac, az egyértelmű, és egy szép, igényes kiállítású print lap ma már tényleg szinte aranyárúnak tűnik az internetes fórumok világában. De még mindig igen csekély pénzekről beszélünk, amit azért valahol egy komolyan gondolkodó kultúrafinanszírozási rendszernek ki kéne tudni állítani. Ám éppen ez a bökkenő, hogy nálunk a kulturális finanszírozás rendszere épp a totális összeomlás szélén áll, és ahelyett, hogy a kultúra hosszú távú céljaira figyelő szakemberek szava számítana, összevissza handabandázó kultúrpolitikai szerencselovagok herélik ki épp egy kiöregedett struktúra utolsó működő részleteit. Nem, a Versum nem akar, és nem is alkalmas arra, hogy print lappá váljon mostanában, ráadásul ezek között a körülmények között ez gyakorlatilag öngyilkossággal érne fel. MB – Ez így elég nehéz kérdés, mert az igény fogalma nagyon piaci logikát tükröz. (Azt csak megemlítem, hogy az igények alakíthatók is, csak egy példa a közelmúltból: nem olyan baromi magától értetődő, hogy az ember megvegye David Foster Wallace Végtelen tréfá ját, sőt kritikusként mondom: az se természetes, hogy egy ezeroldalas monstrumot a megjelenés után ilyen rövid idővel már ennyien recenzeáltak, mégis ez történik, vagy legalábbis ezt hiteti el velem a hozzám eljutó kultsajtó, illetve az engem elérő marketingtevékenység. És lám, jómagam is beszereztem az opust, mert igényem lett rá.) Nekem egyébként lenne igényem egy komolyabban, professzionálisabban működő világirodalom/világlíra fókuszú periodikumra, meg – gondolom – még vannak így páran. Mindenesetre ha nem lenne financiális akadály, és működne valami ilyesmi, az semmiképpen sem válna a magyar kultúra kárára. De nem akarok úgy tenni, mintha ez egy exkluzív kis homokozó lenne. Én legalábbis a honlapunkon és a Facebook-oldalunkon úgy látom – de ez inkább benyom ás, mint konkrét statisztika –, hogy van egy nem elhanyagolható létszámú közönségünk. Sokan szakmabeliek, sokan műkedvelők, vannak zenészek, képzőművészek, akik talán inspirálódni jönnek hozzánk. Többüket lassan ismerem névről, mert rendszeresen olvasnak, lájkolnak, megosztanak. Nem szeretem lájkban mérni a művészetet, mert az nem a minőséget fejezi ki, hanem inkább az időzítés, az algoritmusok és a közízlés valamiféle furcsa elegyét; mégis: vannak szövegek, amelyekre simán összejön több tucat (sőt egyszer-egyszer száznál is több) lájk, ami szerintem elég jó teljesítmény, s ahogyan figyelem más online folyóiratok megosztásait, nem maradunk alul ezzel a mennyiséggel, sőt, ha azt veszem figyelembe, hogy Facebookon háromezren sem követnek minket, akkor elég jó arányról beszélhetünk. De nem akarok itt matekozni. Ennek csak az a tanulsága, hogy a követőink számottevő része tényleg követ minket, nem csak odadobott annak idején egy kósza lájkot. Ami tök jó. FP – Csak egy kicsit feszegetném még ezt a vonalat. Balázs fölvetett egy érdekes szempontot, hogy az igények alakíthatók is. Hogyan lehetne az egyébként is irodalomkedvelő emberek igényeit úgy formálni, hogy az évente felröppenő és itthon (is) divatossá váló
