Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - * * *: „Épp attól izgalmas az a valami, amit versfordításnak nevezünk, mert soha semmi nem egyértelmű benne” (Krusovszky Dénessel és Mohácsi Balázzsal Füzi Péter és Pál-Kovács Sándor beszélget)
216 külföldi szerzőkön (például a Könyvfesztivál díszvendégein) túl is érdekelje őket a külföldi irodalom, a műford ítás? Vagy pedig – és itt belemegyünk a Versum látogatottságába is – úgy látjátok, hogy ez az igény már megvan, és ti is egy szilárd, hetente-naponta visszajáró közönségre támaszkodhattok? MB – Azt mondják, a kereslet határozza meg a kínálatot. Csakhogy ez fordítva is igaz: hiába keresek világlírát, ha nincs – aztán egy idő után már nem is keresem, mert beszerzem más forrásból (ami viszont – erről szól ez a beszélgetés is – azért nem egészen ugyanaz). Szóval szerintem van, akiben eleve megvan ez az érdeklődés. És nyilván van még egy olyan réteg – nem mondom, hogy ezek rekorder számok –, akiket be lehetne még vonzani. Például Roberto Bolaño vagy Margaret Atwood verseit szerintem megfelelő marketinggel simán el lehetne adni a prózáik farvizén. A farvizet abszolút piaci szempontból értem, arra gondolok, hogy úgy talán még a kiadónak is megérné, mert amúgy kiváló költőkről van szó, akiknek a verseivel jó lenne behatóbban megismerkedni. Amikor bizonyos könyvek úgy vannak marketingelve, hogy már előjegyzésben rekordokat döntenek, vagyis amikor sikerül úgy eladni nagy példányszámban könyveket, hogy az olvasó csak remélheti, hogy az, amit vásárol, az ígérteknek megfelelően valóban jó és tetszeni fog neki, tehát amikor létezik egy ilyen hatékony marketinggépezet, az szerintem megfelelő ráfordítással a Bolaño- vagy az Atwood-verseket is minimum nullszaldósra ki tudná hozni… Talán nem teljesen irreális feltételezés ez tőlem. És még csak bele sem mentem olyan utópiákba, amelyekben egy kultúrájára oly büszke ország olyan kultúrpolitikáját álmodom meg, amely például képes pozitív irányban alakítani ezen a torz könyvpiaci helyzeten. KD – Csak annyiban vitatkoznék Balázzsal, hogy nem vagyok biztos benne, hogy az ilyen „torz könyvpiaci helyzetet” valóban egy állami dotáció tudja-e megsegíteni, sőt, én nem feltétlenül látom nagyon torznak sem a dolgot. Még ha sok jelenségnek nem is lehet örülni közben a fordított líra mezején széttekintve. Az van, hogy a költészetfordítás kiadása gyakorlatilag a legmunkaigényesebb irodalmi ügymenet, nem elég, hogy meg kell venni a jogot, kifizetni a fordítókat (akik egy vaskosabb kötet esetében féltucatnyian is lehetnek), muszáj a verseket kontrollfordítóval (kontrollfordítókkal) is átnézetni, a végén még akkor sem biztos, hogy működni fognak a szövegek magyarul, mert a vers ilyen, van, ami fordítható, van, ami kevésbé. Ez utóbbi tipikusan az, amit azért adunk ki, mert fontos, de igazából senki sem bír a közelébe kerülni. Mindezt csak azért sorolom, hogy valahogy körülírjam, itt egy rétegműfajról van szó, egy ínyencségről, luxustermékről, ahol a luxust nem a megbecsültség vagy az eszmei érték adja, hanem inkább a nehéz hozzáférhetőség. Amit tehetünk, hogy igyekszünk időről időre jelezni, hogy ez amúgy egy érdekes és izgalmas dolog. Én úgy látom, a közösségi oldalak az interneten jót tettek a dolognak, mert nagyon megkönnyítették a hozzáférést. Ettől nem lett több olvasója a világlírának, ha jól látom, viszont akik eddig is olvasták, mintha mostanában többet olvasnának belőle. A Versum nak például nem nő radikálisan az olvasótábora, akik viszont követnek minket, lelkesen reagálnak egy-egy új versfordításra. Lassú növekedés persze elképzelhető, és nem is lehet más célunk nekünk sem, de nagy illúziókat felesleges táplálnunk ez
