Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Krusovszky Dénes: Versek a hétköznapoknak (Frank O'Hara költészetéről)
177 mégis – tréfát űz részben a harciasabb Allen Ginsberg hasonló szövegeiből, részben Charles Olson elhíresült Projective Verse-kiáltványából, másrészt azonban, az ironikus felhangon túl, mégiscsak mond pár dolgot, amit O’Hara költészetével kapcsolatban akár komolyan is vehetünk. „Túl sok költő viselkedik úgy – írja O’Hara –, akár egy középkorú anya, aki túl sok sült húst próbál a gyerekeivel megetetni, meg krumplit szósszal (könnyekkel). Engem aztán nem érdekel, hogy esznek-e vagy sem. Az erőszakos etetés kóros soványsághoz vezet (kiégés). Senkinek sem kellene átélnie olyasmit, amire nincsen szüksége, és ha nem kell nekik költészet, hát annyi baj legyen. Én a mozit is szeretem.” Könnyű lenne ezt elitizmusellenes szövegnek venni, ám ha jobban odafigyelünk rá, épp, hogy nem a magaskultúrától zárkózik el (egy ilyen mélyen a kortárs művészetbe ágyazott lírikus nem is igen tudna), hanem a kultúra, mint olyan, akadémikus megközelítésétől, ami azáltal, hogy túlerőlteti a művészet befogadását, épphogy az átélhetősége ellen dolgozik. Hasonlóképp kétértelmű a költészet érvényességéről szóló passzusa is: „Én alapítottam [a perszonizmust], miután LeRoi Jones-szal ebédeltem 1959. augusztus 27-én, egy olyan napon, amikor szerelmes voltam valakibe (nem Roiba, hanem egy szőkébe, ha már itt tartunk). Visszamentem a munkahelyemre és írtam egy verset ennek a valakinek. Miközben írtam, eszembe jutott, hogy fel is hívhatnám telefonon a vers helyett, és ezzel megszületett a perszonizmus.” Első olvasásra mintha azt mondaná, hogy a telefonálás lényegében kiválthatja a versírást, holott lényegében azt állítja: a líra épp annyira lehet hatékony eszköze az érzelmek kommunikálásának, mint a modern technika nyújtotta csatornák – s ebből a felszabadító felismerésből születik meg a mozgalom . Egészen egyszerűen a hétköznapi életben találja meg a megfelelő pozíciót a sokszor már-már életidegennek látott költészet számára. 1966 nyarán, miután tehát halálra gázolták a Fire Island-i tengerparton, a New York-i művészközösség ha nem is a vezérét (ilyen szerepre nem aspirált O’Hara), de összekötő alakját, egyfajta katalizátorfiguráját veszítette el. Jellemző, hogy a New York Times O’Hara halálakor elsősorban kurátorként emlékezett meg róla: „ Exhibitions Aide at Modern Art Dies – Also a Poet” – írták. Mint ahogy az is, hogy sokan annyira nehezen tudták elfogadni a baleset tényét, hogy évekig inkább makacsul hittek abban, O’Hara tulajdonképpen öngyilkosságot követett el. De még azok is, akik az öngyilkosságot kizártnak gondolták, egyfajta mártíralakként látták és láttatták O’Harát (számos festmény készült a költő halálát feldolgozandó). Az érzéketlen, kapitalizmusba belezsongult társadalom áldozataként gondoltak rá, amely perifériára szorította és alkoholizmusba (utolsó éveiben egyre elhatalmasodott rajta ez a függőség) taszította a fiatal és életimádó meleg férfit. Később, ahogy a melegjogi mozgalmak erősödtek, az elnyomott homoszexuális férfi képe is felértékelődött az O’Hara-olvasatokban, a ’80-as évek AIDS-korszakából visszapillantva pedig mintegy a korai, naiv meleg-éra első áldozataként próbálták fölmutatni. Ez a fajta, jobbára leegyszerűsítő, nézőpont megjelenik Brad Gooch nagymonográfiájában is, de Lehmann, vagy a monográfiája újabb kiadásaihoz friss előszót író Perloff igyekeztek megszabadítani az efféle ballasztoktól a szerző életművét. A művészeti színteret az avantgárdtól a hatvanas évek végére egyfelől az ellenkultúra különféle mozgalmai vették át, másfelől a belőle (és mellette) kibon-
