Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Krusovszky Dénes: Versek a hétköznapoknak (Frank O'Hara költészetéről)
176 is, mint amilyen a Black Mountain College köre, a San Francisco Renaissance, a beat-költészet, vagy a középnyugati deep image poetry volt. S ha már az elején aranykorról beszéltünk, a tény, hogy ezek az irányzatok egy időben működtek a kontinensnyi országban, önmagában is figyelemre méltó. O’Hara tehát nem formabontó költő volt, hanem improvizatív, érzékeny és mindenre nyitott művész elsősorban. Vagyis ha bármifajta pozíciót betöltött ebben az átalakuló költészeti szcénában, az inkább egyfajta összekötő szerep volt. Az ellenkulturális építkezés nem vált nála olyan céllá, mint mondjuk Ginsbergnél (akivel kifejezetten közeli kapcsolatban állt), de a formalizmust is idegenkedve figyelte. Éppen ezért, amíg élt, amíg aktívan írt, kissé besorolhatatlannak is tűnt – vagy ahogy Ashbery írta róla később: „he was too hip for the squares and too square for the hips” . Nagyjából: túl menő a kockáknak és túl kocka a menőknek. Hozzá kell tenni, hogy besorolhatóságát az is tovább nehezítette, hogy teljesen kiszámíthatatlanul publikált. Egyfolytában írt, ahogy mondtuk, de ezeket a szövegeket aztán rögtön félre is tette, fiókokba, kekszes dobozokba, szekrények aljába dugta, és gyakran megfeledkezett róluk. Életében megjelent két legfontosabb kötetét, az 1957-es Töprengések vészhelyzetben t ( Meditations in an Emergency ) és a ’64-es Lunch Poems-et sem ő „rakta össze”, hanem az előbbit James Schuyler és Kenneth Koch, az utóbbit – hosszas várakozás után végül is – Lawrence Ferlinghetti. És ez a hétköznapi attitűd nemcsak a kéziratok kezelésére, de a versek írására is ugyanúgy vonatkozik. Azt a jellegzetesen o’harai verstípust, amit, mint említettük, kompon, recepciós pultban vagy ebédszünetben egy-egy szendvicsezőben dolgozott ki, a saját kifejezését kölcsönvéve: „I do this, I do that”, tehát „ezt csinálom-azt csinálom” versnek nevezi a kritika. A főbb jellemzői – megírásuk ad hoc jellege mellett – a rendhagyó költői képek használata, a hétköznapi nyelven való megszólalás és a költői fordulatok keverése, a kétértelmű mondatszerkezetek gyakori megjelenése, egyedi szóalkotások, valós nevek és személyes kiszólások gyakori felbukkanása, illetve az értelmezhetőséggel való olykor már-már dadaista jellegű játék. Mint Perloff megjegyzi, az arányok gyakran ide-oda billegnek az O’Hara-szövegekben, de amikor egyensúlyba kerülnek, egészen egyedi lírai minőség jön létre a különös keverékből. Mindez természetesen a versekből is kiolvasható, de mivel O’Hara maga írt egy félig-meddig komoly kiáltványt a saját költészetéről, így az, mint összefoglaló szöveg, a költői munkásság értelmezésének egyik alapköve lett. A visszaemlékezések szerint a Perszonizmus: Egy kiáltvány ( Personism: A Manifesto ) épp ugyanúgy született meg, ahogy az O’Hara-versek is. Donald Allen, aki épp a később legendássá vált költészeti antológiája ( The New American Poetry 1945–1960 ) szerkesztésén dolgozott, megkérte O’Harát, hogy írjon a verseihez valamifajta magyarázó szöveget, amit a költő el is vállalt, és nagyjából másfél óra alatt – amíg Allen átkelt érte tömegközlekedéssel New Yorkon – meg is írt. Ám a szöveg mégsem került be az antológiába (Allen nem érezte odaillőnek), s helyette LeRoi Jones (a későbbi Amiri Baraka) folyóiratában, a Yugen ben jött le. De miről is szól a perszonizmus, O’Hara egyszemélyes mozgalomalapító szövege? Egyfelől egy csipkelődő gúnykiáltvány, ami – barátságosan ugyan, de
