Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Krusovszky Dénes: Versek a hétköznapoknak (Frank O'Hara költészetéről)
175 O’Hara ekkor már tulajdonképpen egyfolytában verseket írt, ha utazott, ha dolgozott, ha ebédszünetet tartott, jegyzetlapokra, fecnikre, újság szélére körmölt, ha otthon volt, az írógépét verte, vagy ahogy maga mondta, talán zongoristamúltjára is utalva: játszott rajta. A költészet alkalmiságát, ünnepélyességét felváltotta számára (és kortársai nagy része számára is) a vers hétköznapi jelenvalósága. Nem kitüntetett pillanat többé a versírás, hanem még valami annál is zsigeribb: a mindennapi élet elidegeníthetetlen része, épp olyan életfunkció, mint a lélegzés vagy a táplálkozás (nem is véletlen, hogy O’Hara 1964-ben megjelent kötetének a címe Lunch Poems lett). Mindez egyfajta lírai hagyománytól, lényegében a veretes, jól megmunkált, intellektuálisan elmélyült, magaskulturális utalásokkal teletűzdelt verstől való eltávolodást is jelentette az improvizatív, személyes hangú, az aktuális környezetre (és a kortárs kultúrára) fókuszáló költészet irányába. Jellemző anekdota ebből a szempontból, amit Perloff idéz fel: 1962-ben O’Harát és Robert Lowellt közös felolvasásra hívták a Staten Island-i Wagner College-ba, ahol O’Hara egy olyan verset olvasott fel, amit a szigetre tartó kompúton írt egy friss újsághír alapján ( Lana Turner has Collapsed! ), mire Lowell ironizálva elnézést kért a közönségtől, hogy ő semmit sem írt a felolvasásra jövet. A két attitűd, Lowell komolykodó fricskája és O’Hara rögtönzése, a hagyományhoz való eltérő viszonyt is megmutatja. O’Hara és költőtársai számára mindaz az ünnepélyesség, amit Lowell eszményképének tartott, s amiben mesterét, T. S. Eliotot követte, avíttnak számított, s ami még fontosabb, ahhoz a meghatározó élményhez és állandóan jelen lévő kontextushoz, amit a metropolisz New York jelentett számukra, nem nyújtott átjárást. O’Hara nem tudatos lázadó volt, nem egy ellenkulturális igény irányította lírai tájékozódását, hanem a nagyvárosi élet mint ihletforrás és mint esztétikai élmény. Brad Gooch 1993-ban megjelent, és mind ez idáig legátfogóbb monográfiája O’Haráról innen nézve nagyon is érthető címválasztással élt: City Poet: The Life and Times of Frank O’Hara . A nagyváros meghatározó közege mellett a másik fontos hatást az európai líra jelentette a fiatal New York-i költőknek. Habár voltak helyi mestereik is, azok vagy meghaladottnak tűntek (mint Eliot), vagy elvonultan éltek (mint William Carlos Williams), vagy totálisan parkolópályára voltak helyezve éppen (mint a náci kollaboránsként megbélyegzett és 1958-ig egy elmegyógyintézetben tengődő Ezra Pound). És mindezeken túl még az az összművészeti közeg is, ami New Yorkban megjelent, az európai avantgárd felé terelte O’Harát és társait. André Breton, Pierre Reverdy, Rilke vagy Majakovszkij jelentették a költészeti forrást számukra, kiegészülve Rimbaud-val és Baudelaire-rel, illetve – és O’Hara számára mindenekelőtt – Apollinaire-rel. Festő és költő barátai ez utóbbival azonosították őt is félig-meddig tréfásan: Frank O’Hara lett az időközben összeállt New York-i költészeti iskola (az iskola elnevezés is ironikus jelzőnek volt szánva eredetileg, aztán rajtuk maradt) Apollinaire-je. Egy költő a festők között – ahogy Perloff monográfiájának címe is mutatja. A klasszikus avantgárd hatások, a nagyvárosi közeg és az összművészeti tájékozódás ugyanakkor nemcsak a megelőző generációk költőitől választották el részben a New York-i költőket, de bizonyos értelemben a társ irányzatoktól
