Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Krusovszky Dénes: Versek a hétköznapoknak (Frank O'Hara költészetéről)
174 leszámoló fiatal O’Harát. Korai írásai nagy része az egyetem irodalmi lapjában, a Harvard Advocate-ben jelent meg, mely a háborús évek kihagyása után, 1947 áprilisában indult újra. Az előbb említett fiatal költők mellett az idősebb generáció olyan szerzői is publikáltak az Advocate-ben ezekben az években, mint Ezra Pound, William Carlos Williams vagy Archibald MacLeish. A ’40-es évek végétől O’Hara egyre gyakrabban utazott New Yorkba, ahol akkoriban valóságos művészeti forradalom kezdett kibontakozni, ráadásul úgy, hogy a különböző területek (festészet, irodalom, zene) között korábban nem látott átjárók nyíltak meg. Az absztrakt expresszionizmus képzőművészetben és irodalomban egymást megtermékenyítő hatással jelent meg egy időben, miközben a kortárs zenében is új jelenségek ütötték fel a fejüket (John Cage éppen 1950- ben tartott New Yorkban előadásokat Lecture on Nothing címmel), hogy a free jazz olyan alakjait, mint Miles Davis vagy John Coltrane, akik a belvárosi klubokban estéről estére játszottak, ne is említsük. Nem csoda, ha a New York-i költészeti iskola monográfusa, David Lehmann összefoglaló munkájában az utolsó avantgárdnak nevezi ezt az időszakot ( The Last Avant-Garde: The Making of the New York School of Poets , 1999). Egy évnyi Ann Arbor-i tartózkodás után (a Michigani Egyetemen szerzett mesterfokozatot) O’Hara 1951 őszén végleg New Yorkba költözött, s a város pezsgő Village negyedében bérelt lakást. Néhány hónappal ezután találkozott O’Hara először a festő Joe LeSueurral, aki ezt követően hosszú időre lakótársa, művészpartnere és szerelme lett. Marjorie Perloff, O’Hara első monográfusa ( Poet Among Painters , 1977) LeSeur memoárját idézve azt írja, hogy találkozásuk körülményei dióhéjban megmutatják az egész korszak hangulatát: a John Ashbery egyszobás lakásában rendezett partin, a tömegben egymás mellé keveredő költő és festő a teljes hangerőn üvöltő Csajkovszkij zongoraversenyt hallgatva azonnal nekilátnak egy frivol balettkoreográfia tervezésének, majd kisvártatva hazaszöknek a buliról. O’Hara másik közeli festő-költő barátja, Larry Rivers pedig azt írja ugyanerről az időszakról: „Mind húszas éveink elején jártunk. John Ashbery, Barbara Guest, Kenneth Koch és én, költők voltunk, időnket az irodalmi bárként ismert San Remo és a képzőművész bárként ismert Cedar Tavern között osztottuk meg. A San Remóban vitáztunk és pletykálkodtunk: a Cedarben általában verset írtunk, miközben azt hallgattuk, a festők hogyan vitáznak és pletykálkodnak.” O’Hara ennek a színes, bohém művészvilágnak lett az ünnepelt figurája, és az említetteken kívül olyan művészek körében kezdett mozogni, mint Willem de Kooning vagy Jackson Pollock (akiről később monográfiát is írt). A költők közül ő lett a legszorgalmasabb műkritikus (az Art News ban jelentek meg cikkei), és megélhetési munkát is a képzőművészeti világ irányában keresett: a nagyhírű MoMA (Museum of Modern Arts) dolgozója lett, előbb jegypénztárosként, majd 1960-tól segédkurátorként, végül társkurátorként a haláláig. A versírás is ebben az időben vált komoly, mindennapi tevékenységgé O’Hara számára (ahogy a költőtárs James Schuyler felidézi: első alkalommal, amikor meglátogatta barátját a MoMA-ban, az a recepciós pultnál ült, és két jegykiadás között, egy sárga, vonalas papírra írt egy verset lázasan), habár a lényegesebb kifejezés nem annyira a komoly ebben az esetben, mint inkább a mindennapi.
