Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
159 emlékszem a gabonapelyhes sorra, családi kiszerelésű Cap’n Crunch-ok ameddig a szem ellátott. És ott görkorcsolyáztak – nem viccelek – az édességtől roskadozó sorok között ezek a fiatal egyenruhás dolgozók, egyenruhások két értelemben is: az üzletlánc mezeit viselték mindannyian és a tizenévesek „szépségének” minden konvencionális jegyét is magukon hordták – ami nem szépség volt, de a tökéletes felcserélhetőség fenségessége, a görkorcsolya pedig – igaz, idejétmúlt – jelképe a tőke simaságának. Minden szirom vagy darabka puffasztott kukoricám épp olyan jó, mint a tied – Warhol az aktuális Whitmanje: „A kóla az kóla, és nincs az a pénz, amin jobb kólát vehetnél, mint amit a sarki csöves iszik. Minden kóla ugyanolyan és minden kóla jó.” Azonos jóság, jó azonosság: az energia, ami átjárt, ami megrontott a hipermarketben – a boltban, ami a taknyos kis énemnek olyan volt, mint Shelley-nek a Mont Blanc –, az az energia, úgy gondolom, a költészethez tartozik. „A költészet egyfajta pénz” , mondta Wallace Stevens; 46 akárcsak a pénz, az egyén és a közösség között mediál, feloldja az előbbit az utóbbiban, vagy hagyja újra kialakulni az utóbbiból az előbbit, hogy az ismét feloldódhasson. Emlékszünk még arra (vagy érezzük még most is), milyen az értékek és hibák határtalan hálózatában kísérleti csomónak lenni? Mert az is költészet, igaz, egy pervertált formája, hiszen az emberi kapcsolatok tárgyakként jelennek meg. Az elvont felcserélhetőség hatása, hogy minden helyettesíthető – mi annak az éneke? Fiatalságom tényleges dala alighanem a nyolcvanas évek szintipopjának szerzeménye, de ami hatásossá teszi, fenntartom, az a Költészet. Vagy emlékszem a nyárra, amikor a Gage Parkban voltam, a „Vissza a természethez” táborban, de nagy kánikula volt, és a zavarba jött diákvezetők, hogy óvjanak minket a napszúrástól, öt egymás utáni nap elvittek minket a Gage 4 Theater dolláros matinéjára. Emlékszem A majmok bolygójá ra – a kisebb táborozók bőgtek félelmükben. Emlékszem minden alkalomra, ahogyan a fények elhalványultak – ezek volt azok filmek, amelyeket a családom érzelmi szűrője nélkül láttam –, azt éreztem, lehetségesek más világok, azt éreztem, minden érzékem újraindult és kiélesedett, hogy némelyik egybeolvadt a sötétben mellettem ülő és hatalmas kólákat szürcsölő gyerekek érzékeivel. Ez aztán hamar elmúlt, ahogy tényleg elindult a film, és egy bizonyos alternatív világ képei megjelentek a képernyőn; és nyoma sem volt az érzésnek, mire ismét kiengedtek minket a természetfeletti fényű napra, de minden alkalommal, ahogy lehúzták a fényeket, és a vásznon peregni kezdtek a bevezető képkockák, azt éreztem, hogy elönt valami elvont képesség, amit a Költészethez kötök. Nem a műalkotást – legyen bár kitűnő az a műalkotás –, hanem azt a kis tisztást előtte. (Pár évvel ezelőtt nyáron részese voltam egy bántóan középszerű opera-előadásnak egy gyönyörű Santa Fé-i szabadtéri színházban; ahogyan távoli üléseinken ülve elhatalmasodott rajtam az unalom, valamiféle transzba estem, még messziről is láttam, ahogyan egyetlen szentjánosbogár körözött lassú fénnyel a zenekar körött, aztán a színpadon, aztán az előszínpadon is túl: előbb itt fénylett, Új-Mexikóban, aztán három mérföldre 46 Ami azt illeti, Stevens fordítva mondta: „Money is a kind of poetry.” Vagyis a pénz egyfajta költészet. Az idézet forrása Stevensnek az 1930-as évek második felében keletkezett Adagia című aforizmagyűjteménye.
