Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
158 a szomszéd haldoklik, fogyott, vagy a markoló eltüntetett valamilyen építményt, vagy az esővíz csillog rajta, vagy a ragyogó képernyő látványa különös véget kölcsönöz a látottaknak. Abból eredeztetni egy szó jelentését, ahogy mások alkalmazkodnak ahhoz, ahogyan te használod a szót: emlékszünk az érzésre, ahogy a jelentés átmenetileg megszilárdul, és két ember minden megszólalás köré világot építhet, amelyben bármely használatnak jelentése volt? Szerintem ez költészet. És mikor azt éreztem, végre teljesen elsajátítottam a szót, amikor kielégítő kattanással illeszkedett a mondatba, már nem volt többé költészet – valami más volt, valami funkcionális a világban, nem pedig a világ határainak elmosása. Emlékszünk, játékaink milyen könnyen rombolták le, alkották vagy írták újra a valóságunkat? A varázslat alapja mindenekelőtt az ismétlés volt: minden gyerek ismeri azt a jelenséget, amelyet a pszichológusok úgy hívnak, „szemantikus szaturáció”, tehát egy szót addig ismételgetnek, amíg úgy érezzük, elvesztette jelentését, és csupán hangsorként működik – „addig ismételgetni egyhangúan egy köznapi szót, amíg a sűrű hajtogatástól kiürül belőle minden értelem” , 44 ahogyan Poe írja Berenice című novellájában. Szüleid lefektetnek aludni, nincs mese, ágyban kell maradnod, te azt kiabálod újra és újra „alvás”, míg ami értelme volt is a szónak, elillan a szimbolikus renddel együtt, és apró vadállattá válsz a foszforeszkáló műanyag csillagok alatt. Nyelvi ismétlődés, tanulod meg már egészen fiatalon, formát adhat vagy megszüntetheti azt, mivel a nyelv alakíthatóságával kerül feszültségbe, és a világgal, amelyet a nyelv által, a nyelvre építünk. A legrettenetesebb az volt, ha a neveddel tetted, hát még ha egy falanxnyi kántáló gyerek tette ezt a játszótéren – emlékeztetőül, milyen könnyen kizárható valaki az emberi közösségből, te kis névtelen, taknyos vadállat, aki ahhoz is ideges vagy, hogy beáruld őket. És egyébként is, mit mondanál? „Elrontották a nevemet.” A tanár azt fogja mondani, válaszolj nekik a következő mondókával: „Sticks and stones may break my bones, but words will never break me.” 45 Gyerekjátékoknak nevezzük ezeket, nem pedig alkotásoknak, de nem éppen egy gyermek az, aki még nem képes különbséget tenni munka és szórakozás között? E tekintetben minden gyerek költő. Azt kérem, keressük meg ennek a korai nyelvi bizonytalanságnak az emlékét, a kreatív és pusztító erejű nyelv emlékét. Utánajártam, és kutatásom, olvasmányaim arra engednek következtetni, hogy ezt az erőt örökké olyanként tapasztaljuk meg, mint ami elhagy minket, vagy amelytől mi távolodunk – ha nem távolodnánk el ettől a képességünktől, az a kudarcunkat jelezné: nem voltunk képesek beilleszkedni a tényleges, felnőtt világba, vagyis őrültek vagyunk. Sértettségünk, amiért elesünk a költészettől, megannyi lehetséges mód mellett a felnőtt költők és a költeményeik iránti megvetésben ölt alakot; a költők iránt, akik puszta természetüknél fogva felhívják e távolságra a figyelmet, éreztetik azt, de képtelenek csökkenteni. Emlékszem, amikor megnyitott Topekában a hipermarket, hatalmas, 20 000 négyzetméteres doboz, a tornyosuló polcsorokkal, rajtuk fényes áruk fényes sora, 44 Sóvágó Katalin fordítása. In: Az Usher-ház vége , Lazi, 2008. 45 Gyerekmondóka, mellyel a csúfolódásra szoktak válaszolni. Hasonló funkcióval bír, mint magyarban a „nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt” rigmusa.
