Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
154 hogy időpontra jöttél hozzá. Időpontra jött?, köpi vissza. Aztán elhallgat. Minden elhallgat. Ó, mondja, s aztán, ó, igen, valóban. Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom, bocsánat. A Polgártárs játéka a névmásokkal kényelmetlen és lenyűgöző cáfolata a nosztalgiázók feljebb érintett univerzalitás-fantáziájának. Itt a „te” valószínűleg Rankine, de természetesen én vagyok, ahogy olvasom, a megszólított. Ez legelőször is kényelmetlen, pusztán azért, ami történik veled – a terapeuta vad kirohanása az „én” megjelenésemre. De aztán egy pillanat alatt, netalán kis szünet után, megtagadom, hogy azonosuljak a „te”-vel, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy én, egy fehér férfi, valójában nem tudok viszonyulni ehhez a tapasztalathoz; nem lehetek ilyenfajta rasszizmus áldozata; e tekintetben sokkal inkább a versbeli „én”-hez vagyok közelebb. Az én pillanatnyi kényelmetlenségem, amiért nem tudok azonosulni az áldozattal, természetesen aligha összemérhető Rankine áldozati helyzetével, mellyel csakúgy nem lehet azonosulni („te”, mivel fekete vagy, tilosban jársz). Az én kiváltságaim kizárnak – vagyis megvédenek – attól, hogy „te” legyek, méghozzá olyan módon, hogy figyelmem a színesbőrűek sokkal komolyabb (és mondénabb) „te”-ből való kirekesztettségére irányul, amit a jelenet elmond (hogy is lehetne neked időpontod). Ahogyan a Polgártárs ban láthatjuk, miként determinálja a rassz, mikor és milyen névmásokhoz férünk hozzá, megannyi más dolog mellett egyértelmű válasz a whitmani felfogásra (és a nosztalgiázókéra), miszerint „én” és „te” gond nélkül felcserélhetők, s ezzel minden különbség felfüggeszthető. Bárki vagy is, a Polgártárs at olvasva arra kényszerülsz, hogy a névmások viszonylatában állapítsd meg saját helyedet, ahelyett, hogy egyszerűen azt gondolnád, téged is magukba foglalnak. Ez egyszerre kritika és vágy – konfrontálódik a hamis univerzalitással, és egy másik személy lehetőségeit próbálgatja, aki nem hagyja, legyek bárki is, hogy magányos legyek: „hogy kihívjon téged, hogy téged hívjon ki” . 38 A Polgártárs kiadása előtt a folyóiratokban megjelent részleteket gyakran megelőzték, zárták, vagy darabolták föl perjelek. A „/” – szakszóval: törtvonal – konvencionálisan a sortöréseket jelzi, ha a verset prózában idézik. Azt gondolom, megjegyzendő, hogy a törtvonalak gyakran a bekezdések után vagy között álltak, ahol a vers el nem érhetőségének tipografikus megjelenítéseként voltak olvashatók – vagy ha másként fogalmazok: a vers kísérteties jelenléteként. Dickinson gondolatjeleit a sugallatok vektorainak neveztem, a nyelvvel kifejezhetetlen valamifajta gesztikulációjának, és ebben az értelemben a virtuális jelölőinek; a Polgártárs első verziójában azzal szembesültem, hogy a törtjelek a száműzött lehetőség jeleiként ólálkodnak a szövegekben. (A Polgártárs más virtualizációs technikákkal is él; például a könyv egy része a John Lucas videóihoz készült forgatókönyvekből áll; szembesülünk a forgatókönyvvel, de nem a mozgóképpel, a szövegeket olyan performanszhoz készített jegyzetekként olvassuk, amelyet a könyv valójában nem jelenít meg, mert nem képes rá.) A törtvonal a költői virtualitás mással nem helyettesíthető jele – egy vers teréből és idejéből absztrahált 38 Részlet a Polgártárs VII. fejezetéből. „to call you out, to call out you” (145.)
