Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
151 „Amit mindenképpen el kívánunk kerülni […], az a fajiságról szóló írások […] és az »univerzális« írások szembeállítása. Ha továbbra is azt gondoljuk, hogy az »univerzális« a jobb, a csúcs, akkor mindig is alá fogjuk becsülni a nem általánost, ami a fajjal vagy más alantasnak gondolt témával foglalkozik. Az univerzális csupán a fantázia terméke. De még mindig rabjai vagyunk a képzetnek, ami kitünteti az univerzálist, egyszersmind még mindig fehérként határozva meg azt. Még mindig rabjai vagyunk annak a beszédmódnak, ami azt mondja, a színes bőrű író akkor sikeres, ha egy fehéret is megérint – akkor felülemelkedik önmagán.” Ami Walt Whitmant az amerikai költészet rendkívüli erejű és rendkívül kínos alapító atyjává teszi, éppen az, hogy szókimondó a „belakni mindent” eszméjében eleve benne foglalt ellentmondásokkal kapcsolatban. Ezért butaság azt állítani, hogy Whitman költészeti ideálja valaha is megvalósult, s azóta – identitáspolitikánk miatt – csupán belesüppedtünk rosszkedvűségünkbe, mely egyébként elkerülhető lett volna. „A rabszolgák költője vagyok és a rabszolgatartóké” , írta Whitman a naplójába, ezzel jelezve lehetetlen vágyát, egyszerre felmutatni és felfüggeszteni a különbözőséget a verseiben, senkivé válni, hogy mindenkit képviselhessen. Utálhatják a kortárs költészetet – bármely korban –, amiért az nem képes megvalósítani az univerzalitás fantáziáját, de az utálkozók ne tegyenek úgy, mintha valaha sikerült volna már olyan verset írni, ami képes volt mindenki nevében szólni. Claudia Rankine saját írásaiban számos, a költészettel szemben támasztott politikai elvárás tükröződik, miközben kortársi példával szolgál, miként térképezheti föl egy költő stratégiailag az aktuális határait. Rankine két legutóbbi könyvének – Ne hagyd, hogy magányos legyek. Egy amerikai költemény [ Don’t Let Me Be Lonely: An American Lyric ] 36 és Polgártárs. Egy amerikai költemény [ Citizen: An American Lyric ] 37 – közös alcíme a nemzeti és a személyes projekt közötti feszültséget jelenti be. Pontosabban Rankine – afroamerikai nőként – konfrontálódik annak a lehetetlenségével (és lehetetlen komplexitásával), hogy megpróbáljon megbékélni egy rasszista társadalommal, amelyben feketének lenni láthatatlanságot (az univerzálisból való kirekesztést) jelent, vagy éppen túlzó láthatóságot (a rasszista figyelem és agresszió áldozataként). Az ajánlat, hogy e két kötetet lírai költeményként olvassuk, azok legfeltűnőbb formai jegyével kerül feszültségbe: a könyvek nagy része prózában íródott. És ennek a prózának a „mértéke” nem a nyelv költői prozódiája, hanem az önuralma, s ettől sokszor közelíti a laposságot, a kimerülést, a felbomlást. Hosszabban idézek a Ne hagyd, hogy magányos legyek ből, hogy legyen valami fogalmunk arról, milyen is a hangja: Or one begins asking oneself that same question differently. Am I dead? Though this question at no time explicitly translates into Should I be dead, eventually the suicide hotline is called. You are, as usual, watching 36 Graywolf Press, 2004. 37 Graywolf Press, 2014.
