Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
150 A vers nagy része a fehér amerikaiak színesbőrűek ellen elkövetett erőszakoskodásait katalogizálja. Mivel Edmundson is tárgyalja Baraka intencióit, mi is idézhetjük Baraka saját értelmezését: „A vers vezérgondolata arra összpontosít, miként szenvedtek a fekete amerikaiak a hazai terrorizmustól, attól elkezdve, hogy az Államokba hurcolták őket rabszolgának, így például a rabszolgatartóktól, az állami törvényektől, a Ku Klux Klántól, a szkinhedektől, az itthoni náciktól, a lincselésektől, a jogfosztástól, a nemzeti elnyomástól, a rasszizmustól, a merényletektől, egykor és a mai napig szerte az államokban. Azért releváns ez akkor, amikor Bush meghirdeti a terrorizmus elleni háborút, mert mi, fekete emberek úgy érezzük, mindig is a kormányzati és a hétköznapi terror áldozatai voltunk, így mi nem tudunk olyan hisztérikus lázba jönni, mint azok, akik most azt kérik tőlünk, hogy történelmünk és mindennapjaink valóságát félrerakva csatlakozzunk hozzájuk holmi »hazafiság« nevében, és támadjunk rá a világ nagyobbik részére, különösen a harmadik világban élő színesbőrűekre.” Ez a „mi” szándékosan nem jelenti azt, „mindenki”; Baraka éppen hogy elutasítja a politikusok által ránk erőltetni kívánt hamis „mi”-t – azt, amelyik taktikusan elfelejtkezik a fekete-ellenes erőszak történetéről, amikor egységfrontot igyekszik létrehozni a terrorizmus ellen hirdetett háború nevében, ami cserébe éppen más színesbőrűek meggyilkolásáról szólna. Azt állítani tehát, hogy Baraka mindenki nevében beszélne, ismét a „mi [a színesbőrűek] történelmének és mindennapi valóságának” figyelmen kívül hagyása. Meg tudok bocsátani Edmundsonnak rossz példáiért abban az értelemben, hogy nincs jó példa olyan „kiváló lírai költészetre”, amely egyszerre „bír mondanivalóval”, ami kifejezetten a költő saját „tapasztalatából” táplálkozik, és mindenki nevében tudna szólni. (Edmundson mondhatná erre azt, hogy ő azt várja a költőtől, kísérelje meg a lehetetlent, és bukjon el, de elemzéseiből arra kell gyanakodnunk, hogy úgy hiszi, a fehér emberek bukásai jobbak volnának.) A líra – úgy, mint fokozottan szubjektív, személyes költemény –, ami autentikusan érint mindenkit, megalkothatatlan egy olyan világban, amit a különbségek és az erőszak jellemeznek. Ezzel nem kívánom vádolni az ilyen költemény iránti vágyat – hiszen e vágyat legtöbbször költészetnek nevezzük –, de vádolom azt, amikor valamely verset úgy ünnepelnek, mintha elérte volna ezt az elérhetetlen célt, mivel ez szükségképpen odavezet, hogy a partikulárist univerzálisnak állítják be. Edmundsonból éppen az hiányzik, hogy lenézze a példákként idézett verseket; összetéveszti az álomban énekelt Költeményt a tábortűz mellett énekelt költeménnyel. A történelmen való felülemelkedés képessége történetileg egy meghatározott osztályhoz tartozó fehér férfiak számára van előírva, s meg van tagadva a tőlük (bőrszín vagy gender szerint) különböző egyénektől. Edmundson (vicceskedő?) megállapítása, amivel rámutat a kollektíven beszélni megkísérlő fehér férfiak „bűneire és vétségeire”, aligha tekinthető ennek az egyenlőtlenségnek a kikezdéseként. Ahogy Beth Loffreda és Claudia Rankine fogalmazott egy újabb keletű esszében: Jesse Helms: Észak-Karolina republikánus szenátora 1973-tól 2003-ig. A polgári jogok kiterjesztésének hangos szavú ellenzője.
