Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
147 attól tartok, elsorvadt; a nyelv kommercializálódása, úgy tűnik, beteljesült. Hogy pontosan hány verset írnak vagy olvasnak, irrelevánsnak tűnik, mikor a költészet halotti bizonyítványát állítják ki – egy évtizeddel ezelőtt James Longenbach arról tudósított, hogy több mint háromszázezer költészettel foglalkozó weblap működik –, mivel a bejelentés valójában nem a költemények empirikusan megítélhető állapotát tükrözi, sokkal inkább az afeletti kulturális aggodalmat, hogy képesek vagyunk-e „alternatívát kínálni”. Sok, az amerikai költészet jelen állapota miatt időről időre aggódó esszében – kinyilatkoztatott demokratikus törekvéseik ellenére – impliciten olyan politika foglaltatik, ami nyugtalanít. Az egyik legutóbbi nívós jeremiádát Mark Edmundson jegyzi a 2013. júliusi Harper’s-ben, Slam poetry avagy az amerikai vers hanyatlása címmel. Edmundson esszéjének állítása, hogy a kortárs költők, noha tehetségesek, politikailag már nem ambiciózusak. Az elsődleges gondja, hogy bár sok vers „jó a maga módján” , azok „egyszerűen mégsem elég jók” ; mivel „nem oltják az olvasóknak a költő egyéni tapasztalatain túltevő jelentésszomját, ami lángba borítja közösen birtokolt világunkat” . Ismét az a baj a költőkkel, hogy nem univerzálisak, hogy nem képesek egyszerre mindenki számára és nevében szólni, mint Whitman, akit természetesen Edmundson megidéz. (Hogy Whitmant miért kéne ebben sikeresnek és nem kudarcosnak tekintenünk, arról sosem esik szó; mintha Whitman álma megvalósult volna valahol a homályos múltban, amire a nosztalgiázók nem tudnak pontosan rámutatni.) Van Edmundsonnak néhány buta állítása, például hogy a kortárs írók nem reagáltak a populáris kultúra befolyására vagy nyelvére (talán nem olvasta Ashberyt, akit kritizál?), vagy a kipécézett költők – közismert, ünnepelt költők, mint Jorie Graham és Frank Bidart – sosem igyekeztek nemzeti jelentőségű témákkal foglalkozni. Bármit is gondolunk e költőkről, ezek az állítások egyszerűen hamisak. Tegyük ezeket félre: Edmundson szerint az a baj a kortárs költőkkel, hogy csupán egyéni hangjuk foglalkoztatja őket. „A kortárs amerikai költőket látszólag egyetlen feladat foglalkoztatja: egy hang megalkotása. Azon igyekeznek, hogy senki máshoz ne hasonlítsanak. Ez gyakran azt jelenti, hogy a költők végül saját különlegességüket és egyediségüket helyezik előtérbe mind magukban, mind a nyelvükben, és figyelmen kívül hagyják azt, ami bennük másokkal közös.” Seamus Heaney-t azért kritizálják, mert Seamus Heaney-ként szól, nem másként; „John Ashbery határozottan John Ashbery-sen szól”; stb. Ezek a tautológiák Packer (és sokan mások) aggodalmait visszhangozzák: az egyének túl egyéniek, hogy mindenki nevében beszéljenek. Kinek a hibája? Az egyetemé, mivel az egyetem megtanított minket, hogy – Packer szóhasználatát idézve – tudatosak legyünk az általánosítások ügyében. „Hogy merészel egy fehér női költő többes szám első személyben megszólalni és azt feltételezni, hogy színes bőrű társai nevében is beszél? Hogy merészel egy fehér férfi költő saját magán kívül bárki nevében szólni? És még akkor is, ismerve fajtájának bűneit és vétségeit, hogy meri hangját az önmarcangoló suttogáson túl is felemelni?”
