Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
144 Hogy Whitman az idealizált amerikai politikai törekvések költői megfelelőjét kutatja, munkásságának (legalább) két formai jellemzőjében is tetten érhető: az egyik a sorainak hosszúsága és befogadóképessége, a másik pedig névmásainak tágassága. Whitman híres katalógusai – hosszú listái – pontosan képezik le a föderalizmus szerkezetét, egyetlen kiterjesztett szintaktikai egységben egyesít különbözőségeket (társadalmi osztályokat, fajokat, nemeket, földrajzi helyeket stb.), melyek „az emberek” egységét fenyegetik; sorai mindig igyekeznek „mindent egybetartani”, mindig sortörés, soráthajlás nélkül. Ami azt illeti, Whitman sorainak szokatlan megnyújtása és a hagyományos sorfajták ritmusának elhagyása a prózához közelíti a szövegeket, mintha az Egyesült Államok költészeti ideáját kergető Whitman a folyamat közben megszabadulna a költeményektől – és helyükre valami olyasmit helyezne, ami inkább zsurnalisztikus vagy szónokias. (Talán gondolhatunk erre Whitman taktikájaként, mellyel virtualizálja a költészetet, ahogyan Dickinson különös szövegei is azzal fenyegetnek, hogy talán nem is költemények. Ráadásul nincs olyan laptükör, melyen elférnének Whitman sorai; mindig túlmennek a margón, és behúzással folytatódnak a következő sorban, hogy látszódjék, a sortörés a hely objektív korlátoltsága miatt történt, nem a költő saját elhatározásából. Úgy gondolom, a sorok ilyenfajta „magára hagyása” a virtualizáció egy másik formája: egy egység gesztusa a hosszú sorokban, amely – legalábbis szokásos méretű – könyvben nem aktualizálható.) Whitman demokratizálja a névmásait, hogy az én-ben vagy a te-ben bármelyik olvasója helyet találjon, így az előbbi dicsőítése egyben az utóbbi dicsőítése is, ahogyan az amerikai költészet három leghíresebb sorában, az Ének magamról nyitányában: „Magamat ünneplem és énekelem / S amit én elfogadok, te is elfogadod majd, / Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.” 24 „Walt Whitman”: sok tekintetben nem is történelmi személyiség, hanem a demokratizmus megtestesült jelölője. A Fűszálak 1855-ös kiadásában nem szerepel a címnegyedben a szerzői név. Csupán az Ének magamról ban szembesül vele az olvasó: „Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia.” 25 Mindez jelzi, hogy Walt Whitman csupán bátorító fikció, melyet a költemények hoznak létre – egy figura, akivel az olvasók azonosulhatnak, legyen 1855 vagy a jövő. És Whitman, ami azt illeti, alig közöl személyes információt, részleteket, melyek aztán útjába állnának annak, hogy osztozzunk egymás atomjain. Alig hallunk valamit számtalan személyes tapasztalatából; ha személyisége túlságosan elkülönbözne, nem hinnénk el, hogy osztozhatunk egymással. Ezzel szemben Whitman énje ellentmondások sorozatából tevődik össze ( „Ellentmondok magamnak? / Jól van hát, ellentmondok magamnak” 26 ). Ő (ezt gondolja legalábbis) egy személyben költője férfinak és nőnek, jónak és gonosznak, egyként erősíti meg az úr és a rabszolga emberségét stb. És a dolgok, amiket lát és elősorol a költeményeiben, olyan dolgok, amelyeket alighanem bárki láthat. Az Átkelés a brooklyni réven című költeményében, mely egyike a számos jövőhöz címzett szövegének, a vízen csillámló fényt, a hajókat, épületeket, zászlókat említi – 24 Gáspár Endre fordítása. 25 Az Ének magamról 24. szakaszából. Gáspár Endre fordítása. 26 Az Ének magamról 51. szakaszából. Gáspár Endre fordítása.
