Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
145 olyan köznapi részleteket, melyeket szinte mindenki észrevehet. „Száz év múlva, vagy akár sok száz év múlva mások látják majd.” Walt Whitman maga a valóság hely e, nyitott hely, textuális csomópont, ahol a jövő amerikai olvasói kikovácsolhatják és megújíthatják közös lehetőségeiket és kötelékeiket. Nem vitás, részben azért szólt Whitman rendíthetetlenül a jövőhöz, mivel a tényleges történelmi személy – a címlap Walt Whitmanje – nem lesz már, meghal, ami által lehetővé válik, hogy verseiben messianisztikus figuraként tűnjön föl. De a whitmani program soha nem valósult meg a történelem során, és nem hiszem, hogy egyáltalán valaha megvalósulhatna: Whitman a demokratikus ellentétek megtestesülésévé válik, amely nem lehet aktuális anélkül, hogy ne lenne kirekesztő. Hogy Grossman briliáns Whitman-esszéjét idézzem – ahogyan ezen az íráson dolgozom, egyre világosabbá válik, mennyire fontos számomra Grossman gondolkodása –, Whitman „minden karakterisztikum előtt a személy jelenlétét” hirdeti. Aligha nekem kell elárulnom, hogy a Whitman által megálmodott unió soha nem jött el, de azt hiszem, víziója ettől függetlenül meghatározza Packer beavatási nosztalgiáját egy olyan költészetről, amely képes volna összebékíteni az individuálist a társadalmival, hogy aztán a milliónyi individuumot az autentikus Néppé transzformálja. Whitman ennek a költői megvalósítását a jövőbe halasztotta ( „Valahol megállok, és várok reád” 27 ), de sokan úgy tesznek a költészet utálói közül, mintha megvalósult volna a whitmani projekt a múlt egy meghatározhatatlan pillanatában, csak aztán tönkrement, mivel a művészet és/ vagy annak közönsége elillant. Ebből kifolyólag utasítják el a jelen verseit, miközben újra megerősítik a költészet erejébe vetett whitmani hitet (még akkor is, ha ezzel elárulják Whitman a jövő tökéletesíthetőségébe vetett hitét, s helyette a múlt után epedeznek). Az egyik dolog, ami mindig izgatott Whitmanben, hogy állítása szerint egyfelől a lehető legfontosabb munkát végzi annak érdekében, hogy alakuljon és folyton megújuljon a bolygó legnagyobb népe, és másfelől nem csinál semmit: mindig csak „lófrál”, pihen. Whitman rendkívül csodálja Amerika minden munkását (lásd például a Hallom Amerika dalát című verset), de ő nem akar egy lenni közülük; úgy tűnik, felfogásában a kikapcsolódás a költői fogékonyság állapota. „Henyélek és lelkemet vendégelem, / Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat figyelek.” 28 Azt hiszem, ennek részben oka az én kiüresítése: ha Whitman cipész vagy kalapos volna, úgy csupán a cipészek vagy a kalaposok dalát tudná énekelni ( „Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos, miközben áll” 29 ), nem pedig általában a munkáról ( „Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és nem egyebet” 30 ). Whitman meg tudja énekelni a különbségeket, de nem tudja magát elkülöníteni anélkül, hogy munkáját ne kompromittálná – részint ezért kell, hogy munkája egyfajta kikapcsolódás legyen, egy hivatás, mely felülemel27 Az Ének magamról utolsó sora. Gáspár Endre fordítása. 28 Az Ének magamról első szakaszából, Gáspár Endre fordítása. Eredetiben: „I loafe and invite my soul, / I lean and loafe at my ease observing a spear of summer grass.” 29 Hallom Amerika dalát , Szabó Lőrinc fordítása. 30 Hallom Amerika dalát , Szabó Lőrinc fordítása.
