Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
143 A probléma Alexanderrel az, ami a legtöbb amerikai költővel: túl specifikus és túl általános – és ahol általános, ott tudatosan az (talán, mint annyian, ő is osztozik a hezitációban, hogy van-e joga mindannyiunk nevében szólni, és Packer jól ismert húzással egyetemes üzenetének hiányát éppen az egyetemi képzésnek rója föl). Akárcsak az én McGonagall-bírálatom esetében, Packer kritikája is sugall, habár negatív értelemben, egyfajta költői ideált – egy költőt, aki képes minket egyesíteni különbözőségünkben, aki képes kollektív szubjektumot alkotni a nyelv és a prozódia mágiájának segítségével, aki miközben magáról beszél, mindenkiről beszél: egy ént, akiben sokaságok vannak. És egy ilyen költemény, sugallja Packer, megszűnne költemény lenni, és a történelem részévé válna. Nem úgy, mint az avantgárdok, akik olyan elitről fantáziáltak, akik magukkal rántanak minket a jövőbe, Packer ezt a tömegeket egyesítő bárdot a múltba vetíti vissza. Az avantgárd formális – a forradalmi cselekvés szolgálatában a burzsoá ízlést megbotránkoztatni és rövidre zárni kívánó – nehézségei helyett Packer a költészet korábban állítólag létező egyesítő erejét siratja. Nem kell több egy pillantásnál a honlapra, hogy lássa, Alexander nem megfelelő a feladatra: elvégre aktuális költeményeket ír. „Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem” , írja Walt Whitman az Ének magamról című költeményében, 21 és Packer nosztalgiáját, ahogyan számos más amerikai nosztalgiázóét, világosan formálta az a Whitman, aki azt szerette volna, ha könyve, a Fűszálak az amerikai demokrácia egyfajta szekuláris bibliájává válik. Az amerikai kísérlethez – újdonságával, földrajzi nagyságával, intézményeinek relatív nyitottságával, egalitarianizmusával, a múlttól a jövő felé fordulásával – Whitman szerint szükségeltetett egy hasonlóan új és nagy levegőjű költészet: szókimondó, az örökölt versformák szerkezeteitől szabad, amiként az ország is megszabadul a monarchikus hagyományoktól, és így tovább. „Hamarosan nem lesznek már papok” , írja Whitman, „munkájuk bevégeztetett” . 22 Olyan költőre volt szükség, a közös hagyomány vagy a metafizikus rendszer hiányában, aki képes volt dicsénekeivel életre kelteni az amerikai embereket, aki segíteni tudott egyben tartani a nemzetet minden belső különbözősége ellenére, pusztán énekével. Ének a nemzetközi vásárról című versében 23 ezt olvassuk: „Te, Unió, mindent egybetartasz, ötvözöl, befogadsz, tolerálsz mindent Téged, örökkön téged énekellek. Te, még mindig te, egy egész világ Mind a széles földrajzod, hektográfiád, különbözőséged, távoliságod Kikerekedik eggyé – egyetlen egyszerű földgömbnyi nyelvvé, Egyetlen közös láthatatlan végzetté Mindannyiunk számára.” 21 „I am large, I contain multitudes” . Az idézet a költemény 51. szakaszából származik, melyet magyarra Gáspár Endre fordított. A költeményt a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról idézem ( http://mek.oszk.hu/00500/00535/00535.htm ); Gáspár mellett a vers különböző szakaszait még Füst Milán és Raáb György fordították. 22 Az idézet a Fűszálak hoz írt előszóból származik: Preface to „Leaves of Grass” . 23 Song of the Exposition . A vers eredetileg az 1871-es Negyvenedik Éves Kiállítás megnyitóján hangzott el New Yorkban. ( http://www.bartleby.com/142/1024.html#245.189 )
