Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
140 vétele, a versszerkezet kiköveteli, nyitja markát, nincs benne semmi (mert ilyen a lehetőségek düledező házában lakni). A költemény mindent megtesz, hogy hangsúlyossá tegye a „This” rövid [ı] és a „Paradise” hosszú [aı] i-jei közötti távolságot – ez a versmintázatból következő rímpár –, és ebben megérezzük a távolságot az itt , a földön megírható vers és a mennyekben lehetséges Költészet között. A hosszú i-k [aı] a ház minden szakaszában megtalálhatók – épp egy ilyennel indít a vers – és az „eye”, illetve a „sky” hangzását megőrzi a „wide” szó is, mely éppen a „Paradise” fölött van mind a kéz-, mind a gépiratban, ami felhívja a figyelmünk a két fogalom párhuzamosságára, óriási méreteikre. De ez nem képes ellensúlyozni a „This” és a „Paradise” rontott rímpárját, mivel a metrum és a rímminőség feszültségbe kerül a zárlatban, ami miatt az én fülemnek inkább a „Sky” szóra rímel igazából a „Paradise”. A „Paradise” szó normális esetben daktilikus (PARadise), de itt a rím és a skandálható ritmus kikényszeríti az utolsó szótag megnyomását (paraDISE vagy PARaDISE). Versben ez nem szokatlan dolog, ezt leszögezhetjük, de Dickinson általában olyannyira precíz, hogy aggódni kezdek: talán túlságosan megnyújtom a „Paradise” szót, elferdítem picit, hogy kijöjjön a rím, vagy éppen elengedem a rímet, mivel a kiejtést részesítem előnyben; választanom kell: „egyik a másik után” – a szó fokozatosan bomlik ki a maga ideje szerint –, vagy „mindent egyszerre” – a rímek vertikalitása dominál. Mindez virtualizálja a házat, ami a költemény, a virtuozitás és a szándékolt disszonancia kevercsével egyszerre ragad meg valamit Keats zenéjéből és McGonagall összerogyó hídjából. McGonagall, Keats, Dickinson – úgy teremtik meg a valódi helyét, hogy az emberi számítás szerint megírhatatlan ideális Költemény negatív képét alkotják meg. A borzalmasnak és a kiválónak (és a némának) több köze van egymáshoz, mint a középszerűnek, a jónak vagy az egész jónak, mivel ők a puszta aktuális ellen lázadnak, mélyen megvetik azt (vagy mint azt a fájdalmasan komolykodó McGonagall esete mutatja, maguk váltják ki a megvetést), hogy aztán via negativa közelítsenek képzeletbeli művükhöz, mely összebékítené a végest a végtelennel, az egyénit a közösségivel, ami új világot teremtene a most rendelkezésünkre álló nyelvi anyagból. Én sem vagyok oda érte : ez a „sem” fontos Moore-nál – a költő és a költészet olvasója egyesül a „földi költők” bármely énekével szemben támasztott gyanúban, és ez a gyanú szolgál alapul, amelyből kiindulva megsejthetjük az ideálist. A költészet utálata a művészetben benne foglaltatik, mivel a költőnek és a költészet olvasójának egyaránt feladata, hogy utálatának tüzével eloszlassa a virtuális körül az aktuális ködét. A kiváló költők, legyenek bár annyira különbözők, mint Keats és Dickinson, a puszta aktuális iránti megvetésüket úgy fejezik ki, hogy olyan technikákat fejlesztenek, amelyekkel virtualizálni tudják saját kompozícióikat – az aktuális költeményt feloldják a Költemény képzetében, erre az irodalmi forma önmagában nem képes. De van a költészet utálóinak egy fontos osztálya, akik valószínűleg utálnák, hogy a költészetet úgy írom le, mint ami a költői potenciálnak csupán fordított, szükségszerűen korlátozott, visszafogott, pislákoló fényét tudja vis zszaadni: ők az avantgárdok. Az „avantgárd” eredetileg (francia) katonai szakszó volt azokra az elitalakulatokra, akiket a hadtestek elé küldtek, hogy felderítsék
