Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
138 hogy elhiggyük, a lehetetlen zene elérhető közelségben van, míg McGonagall főben járó együgyűsége lehetővé teszi, hogy a zene lehetőségeit annak ellentétével találkozva sejtsük meg. Egyikük sem képes felmutatni az eredetit, és a mesteri Keats nem is tesz úgy, mintha képes lenne. A Hyperion következő soraira gondolok: „A living death was in each gush of sounds, / Each family of rapturous hurried notes, / That fell, one after one, yet all at once” [„ Egy-egy halál / Élt minden ömlő hangban, áradó / Futamban, ahogyan egymás után / És mégis mind egyszerre kiszakadt” 17 ] – gyönyörű ekphrasztikus verssorok, de amit leírnak, nem megvalósítható emberi számítás szerint. Személy szerint sosem találtam a keatsi eufóniát olyan erőteljesnek, mint Emily Dickinson disszonanciáját. Talán mivel Dickinson csüggedt metrumaiban és kancsal rímeiben egyszerre tapasztalhatom meg mind a hangzavart (habár ez Dickinsonnál hátborzongatóan baljós és irányított, egyáltalán nem olyan, mint McGonagallnél), mind a virtuóz rugaszkodást a szférák zenéje felé. Mindjárt bemutatom egy vers példáján, mire gondolok, de mielőtt Dickinson virtualitásának részleteire koncentrálnánk, érdemes megjegyezni, hogy kéziratainak szokatlan természete megnehezíti a Dickinson-kompozíciók értelmezését: költemény vagy valamilyen más műalkotás? Képzőművészeti munka? Például miként értelmezzük a „boríték-írásait” – óvatosan szétszedett borítékok, amelyeknek alakja, érvelnek egyesek, számottevően befolyásolja a dickinsoni nyelvet? Levelei költemények? És mihez kezdjünk a szórólapokra írt szövegeivel? És ezek a szövegek, amelyeket összekötegelt – kézzel összevarrt – mind-mind szövegváltozatok (melyek, ahogyan az úttörő irodalmár és költő, Susan Howe érvelt, a munkásság nagyobb szerkezetének részei, éppúgy, mint a keresztek, melyekkel Dickinson megjelölte őket). Aztán ott vannak a híres gondolatjelek, amelyekre én szeretek úgy gondolni, mint az aktuális határjeleire, a szavakkal kifejezhetetlen sugallatok vektoraira. Dickinson munkássága minden (főleg férfi) szerkesztői standardizálás ellenére, különösen, ha facsimilében látjuk, megakasztja a költői alapelvek keserű logikáját, mivel a befogadásmódok között oda-vissza kell váltogatnunk – olvasunk, aztán nézünk, a műalkotás pedig nem válik tipikus költeménnyé, és nem is különbözik el tőle. Ez következik abból, ahogy műveiben a lehetségesre helyezi a nagyobb hangsúlyt az aktuálissal szemben: I dwell in Possibility – A fairer House than Prose – More numerous of Windows – Superior – for Doors – Of Chambers as the Cedars – Impregnable of eye – And for an everlasting Roof The Gambrels of the Sky – 17 Vas István fordítása. (In: Hét tenger éneke 1. , Szépirodalmi, Bp., 1982, 260.)
