Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
137 híres mondása a hardcore pornográfiáról, és Louis Malle Les Amantes című filmje, amelyet Ohio állam be akart tiltatni, nem felelt meg a kategóriának. 15 Jóval nehezebb megegyezni abban, hogy mi teszi a sikeres verset, ha látjuk (például nagyra becsüljük Tolsztojt, pedig utálta Shakespeare-t), mint megegyezni abban, hogy éppen egy szörnyű darabbal van dolgunk. Azt hiszem azért, mert érezzük az olyan versben, mint McGonagallé, az óriási ambíciót, sokkal intenzívebben érezzük, mivel ambíciója alaposan meghaladja a költői képességeit. Egy kevésbé rossz költő keze alatt nem válna ennyire tapinthatóvá, ennyire közvetlenné a virtuális és az aktuális költemény közötti távolság. Semmi középszerű : minél pokolibb élmény az aktuális, annál magasabb elvárásokat sejthetünk a virtuálisban. (Épp most beszéltem telefonon egy barátommal, a költő és kritikus Aaron Kuninnal – szintén, nem véletlenül, Grossman-tanítvány –, és megemlítettem neki, miként olvasom A Tay hídi katasztrófá t, amire ő elmondta, hogy Grossman székfoglalója a Johns Hopkins Egyetemen McGonagallről és a Tay hídról szóló költeményekről szólt.) Alig ötven évvel azelőtt, hogy McGonagall megírta A Tay hídi katasztrófá t, és nagyjából ötszáz mérföldre Dundee-tól, John Keats azt a hat darab ódáját írta, amelyeket sokan a költészet éteri zenéjéhez legközelebbi dolognak tartanak angol nyelven. Nem kezdek el példálózni, hogy Keatsnek (vagy éppenséggel bárki másnak) mennyivel jobb füle volt, mint McGonagallnek, de azon megütköztem, hogy még Keats legmézédesebb ódái is arról az ideális verszenéről szólnak, amelyet maguk nem képesek megszólaltatni. Az Óda egy görög vázához részlete: Édes a hallott dal, de mit a fül meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd! Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül lelkembe ritmusát, mely csupa csend! 16 Számos irodalmár elemezte már Keats írásművészetének technikai erejét: ahogyan költeményei felfüggesztik az időt, vagy másállapotokba repítik az olvasót, ahogyan verssorainak zenéje transzba ejt. Michael Clune-ra – egy másik Grossman-tanítványra – támaszkodva hangsúlyozom, hogy (1) minden Keats iránti nagyrabecsülésem ellenére sem tapasztalom a transz állapotát, amelyről annyian beszélnek (és azt is nehezemre esik elhinni, hogy ők megtapasztalták, mivel nem láttam még transzszerű állapotban egyetlen irodalmárt sem); és (2) Keats költészetének magva az, amit Clune „a virtuális zene képei”-nek nevez – olyan zene, amelyet Keats le tud írni, de nem tud megvalósítani (senki sem tudja: nem nehéz, hanem lehetetlen). Az irodalmi formák nem képesek létrehozni azt az emelkedettebb zenét, amit Keats elképzel, csupán jelképezni tudják, ami tulajdonképpen nem különbözik attól, ami McGonagallnek is sikerül azáltal, hogy olyan rettenetes. Keats rendkívüli képességei, összefonódó hangzói csábítanak, 15 Malle 1958-as filmje, a Szeretők a francia újhullám egyik úttörője, Ohióban 1964-ben akarták betiltani, melyet Potter Stewart bíró elutasított. 16 Tóth Árpád fordítása.
