Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
136 most számomra az, hogy – amiként képtelen a versprozódia hangsúlyainak kiszámítására – valami zavaróan (és komikusan) nem stimmel azzal, ahogyan az életeket és az időt szemléli. „I am very sorry to say” – „Sajnálattal mondom a hírt” –, ez igencsak elszomorító kifejezése a szomorúságnak, de talán még kegyetlenebb, ahogyan édeskésen elénk tárja az elhunytak számát – egy üres statisztikai absztrakciót, vaskos és számító, pontosan akkor, amikor azt várom a költőtől, hogy javaslatot tegyen valamilyen értékmércére, vagy legalább jelezze ez iránti vágyát. (Egyébként állítólag McGonagall téved az elhunytak számában: újabb kutatások szerint csak hetvenöten haltak meg a balesetben.) A szabbat napjának említése alighanem a hívőket kívánja megszólítani, bevezetni az óramű helyett egy messianisztikus időszámítást, de bármilyen megváltást hordoz is ez a részlet, azt visszavonja az „1879”, ami épp annyira hideg és absztrakt, mint a „kilencven”. És mivel a numerikusan írt évszám a maga elsőre összeszámolhatatlan hat 14 szótagjával nagy falat, a sorvég végül prozódiai vonatbaleset. Aztán az „1879”-re rímelő „time” – összerímelni egy puszta számot a nyelv legáltalánosabb [idő]tartamra vonatkozó szavával – garantálja, hogy a bizonyos dátum, amelyet a költemény az emlékezetben megőrizni hivatott, naptári absztrakcióvá silányul. A „very long time” a szerencsétlenség szerencsétlen leírása után egészen nevetséges, úgy hangzik, mintha birka módra azt a közhelyet kérődzné vissza, hogy a költemény szavatossága generációkon át kitart. Mintha McGonagall azt mondaná: erre a dátumra még az 1890-es években is emlékezni fognak. Vagy legalább 1883-ig – hiszen négy év végül is igen sok idő. És csak ront ezen a rémes sorpáron, hogy refrén: még háromszor visszatér a versben. És ahogyan elkalapálom itt McGonagall versét kirívó hibáiért, azon kapom magam, hogy mondandómból az következik, a versnek a következőket kellene teljesítenie: felismerhető ritmusképletet kell alkotnia a közösség számára (mivel átveszi az örökölt prozódiai mintázatokat) és elvitathatatlanul egyedinek is kellene lennie (mivel úgy az átvett mintázatban kifejeződne McGonagall saját költői hangja), egy olyan ritmusképletet tehát, amely kiteljesíti azt, amit a vers ábrázolni igyekszik – az elhunytak integrációját a közösségi emlékezetbe, ahol még sokáig élhetnek. Azt sugallom, hogy van olyan mértéke – a mértéket költői és nem költői értelmében véve – az életeknek és az időtartamnak, mely ellenáll a numerikus felválthatóságnak, és mind szó szerint, mind átvitt értelemben összerímeli a múltat és a jelent. McGonagall-bírálatom azt sugallja, elképzelhető olyan költemény, mely felülemelkedik a reprezentáción és legyőzi az időt. A McGonagallal szemben támasztott elvárásaim lehetetlenek. Figyelemre méltónak találom, hogy McGonagall csapnivalósága azok számára is evidens, akik egyébként nem olvasnak költészetet. Szavald el ezt a verset egy barátodnak, akit nem érdekelnek a versek, vagy nincs jelentős tapasztalata a költészet terén, aki azt állítja, nem tud róla semmit, és lefogadom, azt fogja mondani – ha rá tud mutatni a hibákra, ha nem –, hogy ez a vers legalábbis nagyon, nagyon rossz. McGonagall legalább kudarcában sikeres, hiszen az általánosan felismerhető, ilyenként tehát közösséget teremt. „Felismerem, ha látom”, szól Stewart bíró 14 A magyarban nyolc.
