Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
133 költő olyan teremtő, aki a természeten felül tud emelkedni; ezáltal a költészet a bennünk lévő fenségessel képes kapcsolatba léptetni minket; és így tovább. De Sidney nem foglalkozik a gyakran elég gyatra egyes versekkel: nem azt kellene mondanunk, hogy „a költészet visszaél az emberi elmésséggel, hanem az ember elméssége él vissza a költészettel” – nem kellene a költészetet a rossz versek miatt kárhoztatni. Védőbeszéde végén ahelyett, hogy jelentős versekből hozna példákat, Sidney csupán lekicsinylően beszél azokról, akik „nem hallják a költészet éteri muzsikáját”. (Én sem hallom.) Még a költészet legszenvedélyesebb romantikus védelmezői is újraírják a költemények elégtelenségének gondolatát. Shelley szerint: „bizonyára csak halovány árnyéka a legdicsőbb költemény is, mit valaha a világ elé tártak, a költő eredeti elgondolásának” . 7 Az eredeti halovány árnyékának koncepciója platónosan hangzik, noha Platón ennyire sem tartotta a költőket. Platón idejében a költészet az őáltala művelni kívánt új filozófia nagytestvére volt; a 19. században a költészet védelmezőinek a művészet fontosságáról kellett állításokat tenniük a saját anyagiasságába belevesző (regényolvasó) középosztály számára, amit Shelley úgy minősített, „mértéktelen haszonlesés és önérdek” . 8 A költészetet mint az anyagiasság alternatíváját védeni, egyszerre folytatása és kifordítása a platóni kritikának. Annyi, mint elfogadni, hogy a költemények kevésbé igaziak – Platón szerint kevésbé őszinték –, mint más alkotásmódok, s ugyanakkor az anyagias valóságtól való távolságtartást a csillapíthatatlan pénzéhségünk és birtoklásvágyunk nagyvonalú alternatívájaként állítani be. Ez lehetővé teszi a költők és védelmezőik számára, hogy a költői nyelv képességeit ünnepeljék – az „eredeti koncepciókat” – az igazi költemények „halovány árnyéka” felett és azok ellenére. Ahogy – bevallottan rendszertelenül – átrágtam magam az évszázadok vonatkozó írásain, az kezdett el motoszkálni bennem, hogy a védőbeszéd műfajának vonzereje nagyrészt abban áll, hogy maga is egyfajta virtuális költészet – lehetővé teszi a költészet erényeinek ábrázolását anélkül, hogy olyan verseket kellene írnod, amelyek behódolnak a keserű aktualitásnak. Arról nem beszélve, hogy a védőbeszédek soha nem idéznek az adott versekből, hanem prózai átiratban őrzik meg a verssorok ragyogó valótlanságát. Hogy első regényem 9 narrátorát idézzem, aki itt saját tapasztalatomat ábrázolja sarkítva: „Többnyire akkor találtam szépnek a verssorokat, ha prózai idézetben olvastam őket, az egyetemi oktatóim által feladott tanulmányokban, amikor a sortöréseket perjelek helyettesítik, ami által az olvasottak nem annyira egy bizonyos versnek, mint inkább a költészet lehetőségeinek visszhangjaként hatottak.” A költészet végzetes problémáját maguk a költemények jelentik. Ez azt is magyarázza, hogy a költők maguk miért azokat a költőket ünneplik, akik lemondanak az írásról. Az ezredfordulón az egyetem legmenőbb költői Rimbaud-t és Oppent olvastak – két jelentős és nagyon különböző írót, akikben közös, hogy 7 Shelley, Percy Bysshe: A költészet védelme (ford. Bart István), in: Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai , Európa, Bp., 1967, 233–267., 262. 8 Shelley, i. m., 261. 9 Lerner, Ben: Leaving the Atocha Station , Coffee House Press, Minneapolis, 2011.
