Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
134 feladták a művészetet (igaz, Oppen csak ideiglenesen). Rimbaud húszéves kora körül hagyta abba az írást, és fegyverkereskedő lett; Oppen hírhedt hallgatása huszonöt évig tartott, amíg Mexikóban élt, ahova a munkásmozgalmi tevékenysége miatt őt vegzáló FBI elől menekült. Rimbaud enfant terrible , aki átégeti a mondhatót; Oppen a baloldal költője, akinek hallgatása elkötelezettségét jelzi. „Mivel nem hallgatok” – írta egy versében Oppen –, „rosszak a verseim” . 10 Hallgatásuk, akárcsak alkotásaik – vagy hallgatásuk mint konceptuális alkotások –, hősökké tette őket az általam ismert feltörekvő költők szemében. Úgy tűnt, mintha az írás olyan stádium volna, amin át lehet esni, mintha a költemények azért volnának fontosak, mivel feláldozhatók a költészet oltárán, hogy aztán hallgatásunkat feltöltsék költői virtualitással. (És a költészet feladása mindenütt ott van a költeményekben – konvenció: a dal elégtelenségéről lamentálsz, széttöröd furulyádat. A fikció, hogy egy vers talán a költő utolsó verse, az aktuális szavaknak a virtuális ígéretét kínálja. Ez a technika legalább Vergilius óta létezik.) Így mind a költő, mind a nem költő eléri a költeménynélküliséget, habár előbbi meghaladja a költeményeket, míg utóbbi eltávolodik tőlük. Rimbaud-t olvastam a gyepen, jól látható helyen, de közben a legrosszabb angol nyelvű költőket is olvastam. Az egyik első könyv, amit Providence-ben Keith és Rosmarie Waldroptól – az ismerőseim közül a két legtanultabb embertől – kaptam, egy antológia volt, ami kis kiadójuknál jelent meg Pegazus alászáll címmel, „a legjobb rossz versek könyve” , egy könyv, amely James Wright szerint nem tartalmaz „semmi középszerű”-t! 11 Ez a tényleg pokoli versekből álló antológia persze sokszor nevetséges, de ezzel idealizmus is keveredik: a legrosszabb verseket olvasva megérezhetjük, igaz, negatívumként, a költői lehetőségek visszhangját. Gondoljunk Platón érvére a Phaidón ból, amit „a tökéletlenség érve”-ként ismerünk: ahhoz, hogy valamilyen dolgot tökéletlenként fogjunk fel, a tökéletesség valamifajta ideájával kell rendelkeznünk. Ha egy almát tökéletlennek látunk, kell lennie egy tökéletes Almának, ami különb bármely almánál. (Mások mellett Descartes ennek az érvelésnek egy verzióját használja később, amikor Isten létezéséről gondolkodik: tudom magamról, hogy tökéletlen lény vagyok, tehát birtokában vagyok a tökéletes Lény ideájának, amihez magamat mérem.) Amikor egy költemény radikális kudarcát tapasztaljuk, bizonyára valamilyen ideához mérjük, a Költeményhez. Mi van akkor, ha „a költészet éteri muzsikájának” meghallásához akkor kerülünk a legközelebb, ha a legrosszabb földi muzsikáját hallgatjuk, és a kettő közötti távolság mértékét tapasztaljuk meg? Emlékszem, Waldropék felolvasásaik során olykor elővették William Topaz McGonagall szövegeit is, a 19. századi skót költőről a Wikipédia azt állítja, „minden idők legrosszabb költőjeként tartják számon”, és A Tay hídi katasztrófa című verse pedig a valaha komponált egyik legrosszabb költemény. 1879 telén Dundee városában leszakadt a híd a vonat alatt, minden 10 „Because I am not silent the poems are bad.” A mondat Oppen naplójából származik, melyet a 25 éves hallgatása után, a ’60-as években vezetett. 11 Pegasus Descending. A Book of the Best Bad Verse , szerk. James Camp–X. J. Kennedy–Keith Waldrop, Burning Deck, 2003.
