Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
132 kísérletek. Azt mondhatjuk, Szókratész („ő, aki nem ír”, ahogy Nietzsche mondta róla) újfajta költő, aki rájött, hogyan szabaduljon meg a költeményektől. Amellett érvel, hogy nem létezik olyan költészet, amely kifejezhetné a világ igazságát, míg az ő dialógusai legalább közelítik ezt az igazságot azáltal, hogy megsemmisítik azokat az állításokat, melyek birtokolni hiszik. Szókratész a legbölcsebb mindenki közül, mivel tudja, hogy semmit sem tud; Platón költő, aki a költészet legközelében marad, mivel megvet minden aktuális költeményt. Minden létező költemény hazugság, és Platón a mellettük szóló érveket „olvassa”, és cáfolja, hogy a vég nélküli dialogikus eszmecserét tüntesse ki mint értelmet, az aktuális költemény hamis ábrázolásával szemben. Szókratikus irónia: mély megvetés. Platón híres támadását a költők ellen éppen ezért olvashatjuk a költészet védelmeként – a költemények ellenében. Szókratész: „Az égbolt fölötti tájat még nem énekelte meg földi költő és méltóan nem is fogja megénekelni soha.” 6 Emlékszem, mikor először olvastam Platónt a topekai Shawnee Megyei Könyvtárban, és azt éreztem, a költészet bizonyára nagy erejű művészeti forma, ha az igaz város sorsa azon múlott, hogy sikerül-e elnyomni. Hány költő saját művészetének politikai hatásába vetett túlzó hite és hány kritikus az aktuális költemények elmaradó társadalmi hatása feletti csalódása gyökerezik abban, hogy Platón ránk, a költőkre ruházta a száműzetés megtiszteltetését. Természetesen volt számos költő, akiket írásaik miatt a totalitárius rendszerek száműztek, vagy még rosszabbat tettek velük; tisztelnünk kell azokat, akik – ahogy Szókratész maga is – a nyelvükért haltak meg. De Az állam költők ellen intézett támadása több ezer évre megtámogatta azt a bizonytalan elképzelést, hogy a költészet komoly politikai tétekkel bír, még olyan kontextusokban is, amikor senki nem tud egy költőt mondani vagy idézni egy versből. Bárki olvassa el Az állam ot (akár csak kivonatolva), arról győződik meg, hogy a költészet égető társadalmi kérdés. Mikor először neveztem magam költőnek, tudtam, ez fontos lépés volt, nem azért, mert az aktuális költemények hatása akkora lett volna, hanem mert a nyugati hagyomány egyik alapító atyja meg volt arról győződve, hogy a költőktől meg kell szabadulni. (Hogy milyen különbséggel értette Szókratész és értettem én a „költő” és a „költemény” fogalmakat, sosem jutott eszembe; a lényeg, hogy a munkásságomat forradalminak képzeltem; mint annyi más költő és kritikus, idealizmusom a platonikus megvetésből nyertem.) Nem álltam le természetesen a görögöknél. Mikor a reneszánsz körében olvastam, még többen támadták a költészetet, érvelésüket gyakran Platónéra alapozva – a költészet haszontalan és/vagy bomlasztó (valamiképp egyszerre erőtlen és veszélyes); értéktelenebb, mint a történelem vagy a filozófia; és ami a legfontosabb, bármely más alkotásmódnál kevésbé valódi. Philip Sidney híres és szép és zavarba ejtő munkája, A költészet védelmében – ami segített a költőknek és költészetkritikusoknak megszervezni védelmüket – nem az aktuális költemények magasztalása, mint inkább az imaginatív irodalom ideáljának felállítása. A költészet, írja Sidney gyönyörű prózanyelvén, felsőbbrendű mind a történelemhez, mind a filozófiához képest; meg tud minket hatni, nem csak tényeket tanítani; a 6 Platón: Phaidrosz , 247c (ford. Kövendi Dénes–Simon Attila), Atlantisz, Bp., 2005, 45.
