Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
131 hogy a szóban forgó írók nem látják ellentmondásosnak azt sem, hogy személyiségüket egy olyan folyóiratban kísérlik megőrizni, amelyet egyetlen ismerősük sem fog látni. Mintha az adott vers és a megjelenése nem is számítana; az számít, hogy a költő maga tudni fogja, s azt mondhatja másoknak, hogy ő közölt költő: ezt a megkülönböztető jelet senki – sem a halál, sem a jogfosztás általi társadalmi halál – nem veheti el tőle. A költészet közönség nélkül tesz híressé, ám ez egyfajta absztrakt vagy protohírnév: nem több annál, mint hogy ismernek a tágabb közösségben, mert tudom, hogy ismerhetnek, nem több annál, mint hogy tudják a nevem, hiszen van nevem: Költő vagyok / és ti tudjátok .) És hogyha elég ostoba vagy ahhoz, hogy költőként határozd meg magad, mindenkori beszélgetőtársad valószínűleg megkér, hogy nevezd meg a kedvenc költőidet. Ha azt mondom, „Cyrus Console”, elréved, mintha emlékei közt kutatna, és bólint, mintha majdnem sikerült volna felidéznie munkásságát és nevét, még ha természetesen ez nincs is így (a több száz nem költő ismerősöd közül, aki feltette ezt a kérdést, soha egyik se tudta még). De úgy döntöttem – úgy döntök, miközben írok –, hogy elfogadom ezt a tekintetet, és értékelem. Imádom, hogy a nem költő úgy kondicionált, hogy azt higgye, a név és a munkásság majdnem elérhető távolságon belül vannak, noha az utóbbi évtizedekben csak esküvőn és temetésen találkozott verssel. Imádom, amikor úgy tesz, mindjárt eszébe jut egy bizonyos sor, de aztán lassan megrázza fejét és bevallja: soha nem hallott róla; nem rémlik. Más dolgok mellett ez is a költészet követelményeinek egyik (alig több mint félig tudatos) megjelenési módja, ezen a ponton jóformán izomemlék: a vers az én és az embertársaim közötti közvetítés technológiája; a versnek magában kell foglalnia engem, fel kell ismernie engem és felismerhetőnek kell lennie – olyannyira felismerhetőnek, hogy fel kell tudnom idézni akár anélkül, hogy valaha láttam volna, akár Isten arcát. Ezeket a találkozásokat azért tartom fontosnak, mert napjainkban azoknak a költészetről szóló alapvető dialógusok halvány leszármazottjainak tartom őket, amelyek bármily bizonytalanul, de meghatározták, milyen módon kárhoztatható vagy védhető a Nyugat. Platón a történelem legnagyobb hatású, a költészet ellen intézett kirohanásában arra következtet, hogy a köztársaságban nincs szükség költészetre, mivel a költők rétorok, akik képzeletük kivetüléseit igazságként adják elő, ami az igaz város polgárainak, különösen a könnyen befolyásolható fiatalságnak a korrumpálódásával fenyeget. (Szókratész Az állam beli kérdései annyira irányítottak és teli vannak csapdákkal, mintha beszélgetőtársainak szájában matatna a keze.) Az egyetlen különbség Platón Szókratésza és X doktor között, hogy Szókratész féli és zokon veszi a tényleges költői beszéd bomlasztó erejét – míg X doktor valószínűleg azt féli és veszi zokon, hogy nem képes meghatódni a költészettől, vagy felérni ésszel, mi a költemény. Mégis, ahogyan Szókratész a költőket faggatja – mit tudnak valójában, miben vannak valójában hasznunkra –, sok kortársam számára ismerős lehet. Platón/Szókratész a nyelvet a filozófia médiumaként igyekszik megvédeni a költők oktalanságától, akik csak kitalálnak dolgokat, ahelyett, hogy eredeti igazságokat fedeznének fel. A Platón-dialógusok gyakran emlegetett iróniája ugyanakkor, hogy azok maguk költőiek – formájuk szerint nagy képzelőerőről tanúskodó dramatizált gondolat-
