Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
130 gondolkozik, vagy hogy ezek a költészetről szóló feltevések mindenki számára és ugyanolyan mértékben jelen volnának, vagy hogy ez lenne az egyetlen és legjobb módja a költészetről való gondolkodásnak, de meggyőződésem, hogy a szégyen, a gyanakvás, a düh, ami az ilyen találkozások során gyakran érzékelhető, abból a gondolatból ered, hogy a költészetnek döbbenetes társadalmi tétjei vannak (együtt azzal a gondolattal, hogy döbbenetesen a szélre van szorítva). Ezek a tétek teszik az egyes verseket sértővé: ha a mellettem ülő, miközben Denver felett körözünk a leszállási engedélyre várva, dalt kér, verset követel, amely egyetlen közösségben egyesíti az első- és másodosztályt, nem vagyok rá képes. Talán mert nem tudok dalt költeni, vagy mert a közönség nem képes meghallgatni, de az is lehet, hogy a Költészet érzékeli a követelés képtelenségét. Ez lehet az egyik alapvető oka annak, hogy a költészet gyakran a lenézés falába ütközik nézetkülönbség helyett, emiatt pellengérezik ki rendszeresen, ahelyett, hogy egyszerűen békén hagynák: a legtöbbünk magában hordozza annak a legalábbis halvány gondolatát, hogy kapcsolat van a költészet és a versek által megvalósíthatatlan emberi lehetőségek között. Költőnek lenni, annak tehát, aki saját bevallása szerint verseket csinál, éppen ezért szégyen és vád. És hogyha elég ostoba vagy ahhoz, hogy költőként határozd meg magad, mindenkori beszélgetőtársad valószínűleg megkérdezi: közölt költő? És ha azt válaszolod, az vagy, valóban, egy közölt költő, akkor legalábbis kissé bizonytalanul, de mégiscsak le van nyűgözve. Miért? Nem arról van szó, hogy akár ő, akár bárki, akit ismer, olvasná a költészeti folyóiratokat. És mégis van valami mély igazság, azt gondolom, abban, hogy reflexből a nyilvánosság iránt érdeklődik. Mintha azt kérdezné: „Mindenki tud verset írni, de a te költészetedet, legbensőbb lényed lepárlását mások is autentikusnak és érthetőnek találták? Köröz az emberek között, olvasókra talál, bármilyen kevésre is, Emberekre?” Ez magyarázza az egyébként zavarba ejtően tartósnak bizonyuló összefüggést költészet és hírnév között – zavarba ejtő, mivel nincs költő, aki az átlagember számára híres volna. A hírnév bizonyítékát követelni annyi, mint bizonyítékot követelni arról, hogy az istállóbeli álom dalai változatlanul visszataláltak a tábortűz társadalmi világába, hogy a dalod egészen egyénien rád szabott és egyszerre példaértékű mások számára. (Az ezredforduló táján, amikor egy apró költészeti és művészeti folyóirat szerkesztője voltam, számíthattam a beküldött szövegek feltartóztathatatlan folyamára – a címünk elérhető volt online – olyan emberektől, akik egészen egyértelműen soha nem olvasták a kiadványunkat, de kísérőlevelükből sütött az elszántság, hogy bárhol nyomtatásban láthassák a verseiket. Néhány – több tíz – ezek közül azt magyarázta, hogy a szóban forgó költő halálos betegségben szenved, és nyomtatásban akarja, muszáj látnia a verseit, mielőtt meghal. Itt van előttem három, amiben szerepelt az a mondat, hogy „Nem tudom, mennyi időm van még hátra”. Szintén számos levelet kaptam raboktól, akik úgy érezték, a verspublikálás a számukra adott legjobb lehetőség, hogy bizonyítsák, emberi lények, többek puszta bűnözőknél. Nem kívánom gúnyolni ezeket a költőket; annak példájaként kívánom őket megmutatni, mennyire erős az implicit kapcsolat a költészet és a költő emberségének társadalmi elismerése között. Olyannyira erős ez a képzet,
