Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
129 licit struktúrával bármely kijelentésben, legyen szó a költészet ellen fogalmazott vádbeszédről vagy a költészet segítségére siető védőbeszédről. A költői logika keserűsége azért különösen fanyar, mert már fiatalkorunkban azt tanították, hogy pusztán emberségünkből kifolyólag mindannyian költők vagyunk. Képességünk, hogy verset tudunk írni, tehát bizonyos értelemben emberségünk mércéje. Ezt tanították legalábbis nekünk Topekában: mindannyian érzéseket hordozunk magunkban (pontosan hol is?); a költészet ennek a benső terepnek a legtisztább feltárulkozása (ahogy egy narancs levedzve feltárul?). Mivel a nyelv a közösség anyaga, és a költészet a csonkíthatatlan individualitásunk nyelvének feltárulkozása, személyiségünk szorosan kötődik a költőségünkhöz. „Költők vagytok, és nem is tudtok róla”, szokta mondani X tanár úr második osztályban; akárhányszor mondanunk sikerült valamit, ami véletlenül rímelt, ezzel a kis refrénnel válaszolt nekünk. Úgy gondolom, ez a vicces klisé a költészet univerzalitásába vetett igaz hitről árulkodik: sok gyerek tanul zongorázni, mások sztepptáncolni, mégse mondjuk, hogy minden gyerek zongorista vagy táncos. Te viszont költő vagy minden körülmények között, ha tudsz róla, ha nem, mivel egy nyelvi közösség része vagy – akár csak azáltal, hogy valaki megszólít: „te” –, költői képességekkel vagy felruházva. Ha felnőttként elég ostoba vagy más felnőtteknek elmondani, hogy (még mindig!) költő vagy, ők válaszként gyakran azt mesélik el, miként távolodtak el a költészettől: Gimiben írtam ; Főiskolán firkálgattam . Általában mostanra már egyikük sem ír. Azt mondják, van egy unokahúguk vagy unokaöccsük, aki ír verseket. Ezeknek a túl jól ismert találkozásoknak – legutóbb a fogorvosnál, szám szétfeszítve, míg X doktor egy kis tükröt tolt a torkomba, mintha legbensőbb érzéseim után kutatna – nehezen leírható a hangneme. Szégyellni való a költőnek – nem tudtál valami rendes munkát találni, magad mögött hagyni ezt a gyerekes játékot? – és szégyellni való a nem költőnek, mivel el kell ismernie a költészettől való teljes körű elidegenedését, ami felsérti a vers és az én között hitt köteléket. E romantikus kapocs szellemében az eltávolodás a költészettől a tiszta emberi létezés lehetőségétől való távolodássá válik, s aki így jár, annak a konkrét történelmi helyzetben való tényleges létezés viszontagságaival kell szembenéznie, két kezével a számban. Az volt az érzésem, hogy X doktor, miközben a kis tükrével zápfogaimat kocogtatta, megvetette a gondolatot, hogy valódi költészet születhet az ilyenfajta feltárulkozásból. És X doktornak igaza volt: nincs valódi költészet; végső soron és legjobb esetben csupán helye van neki. A kínos és feszült társalgás költő és nem költő között – ezek leggyakrabban repülőn, orvosi rendelőben vagy napjaink valamelyik másik nem helyén történnek – apró személyközi hasadék, ami megmutatja, a költészet mennyire szétbogozhatatlan a közösségi életről alkotott képzetünktől. Bármit is gondolunk egyes versekről, a „költészet” szavunk a személyes és a közösségi, a benső és a külső találkozási helyét jelenti: képességem, hogy költőileg fejezzem ki magam, és hogy értelmezzek ilyen önkifejezéseket, alapvető követelménye a társadalmi elismerésnek. Ha nem érdekel a költészet, vagy eltaszítva érzem magam valamelyik verstől, akkor vagy én hagyom cserben a társadalmat, vagy a társadalom hagy cserben engem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy X doktor vagy bárki más így
