Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
128 küket” . 4 Hogyha igaz ez az ébrenlét világában, mégúgy igaz az áloméra. A költemény, amelyet Caedmon visszahoz az emberi közösségnek, szükségszerűen puszta visszhangja csupán az eredetinek. Allen Grossman, akinek a Caedmon-olvasatával kalózkodom itt, ebből a történetből (és sok változata van e történetnek) durva következtetést von le: a Költészetet a véges és a történelmi – az erőszak és a különbözőség emberi világának – túlszárnyalása és a transzcendens és az isteni elérése iránti vágy szüli. A transzcendens ihlete indít a versírásra, az késztet az énekmondásra. De amint a konkrét vershez nyúlsz, s távolodsz az ihlettől, a végtelen dalát befolyásolják a végesség körülményei. Álmodban a strófáid elpusztíthatják az időt, szavaid lerázhatják magukról használatuk történetét, ábrázolhatod, ami nem ábrázolható (pl. az ábrázolás megteremtéséről magáról), de mikor felébredsz, mikor visszatérsz barátaidhoz a tűz köré, ismét az emberi világban vagy, annak rugalmatlan törvényeivel és logikájával. Ezért a költő tragikus figura. A költemény mindig a kudarc lenyomata. „Eldönthetetlen konfliktus” van aközött, hogy a költő egy másik világot vágyik megénekelni, és – ahogyan Grossman fogalmaz – „a bármely világ felépítéséhez szükséges anyagokban benne foglalt másikkal szembeni ellenállás” között. Egy Hart Crane-ről szóló esszéjében alkalmazza Grossman a „virtuális költemény” fogalmát – amit mi nagybetűvel talán Költészetnek hívhatunk, ez a médium absztrakt potenciálja, amit a költő érez, mikor hívja az ének –, s ezzel állítja szembe az „aktuális költemény”-t, amely szükség szerint cserben hagyja ezt az ihletet, amikor belép az ábrázolás világába. 5 Itt megspórolom a gyönyörű kacifántok kifejtését, Grossman miként jut keveset olvasott, ám őrületesen briliáns esszéiben arra a belátásra, hogy a verseket „keserű logika” predesztinálja strukturálisan, s ezt semmilyen fokú virtuozitás nem győzheti le: a Költészet nem nehéz, hanem lehetetlen. (Ebből talán megérthetjük Moore-t: legyen a legmélyebb megvetésünk az egyes vers iránt, mivel csak az aktuális és a virtuális közötti szakadékot lemérhetővé tevő könyörtelen olvasás által tapasztalhatjuk meg, ha nem is a valódi költeményt – nincs olyan –, a valódi helyét, bármit is jelentsen ez.) Grossman azért szólít meg, mert – mint annyi más költő – a cselekvésvágyam és a cselekvőképességem között tátongó űrben élek, és ebben a szétválasztottságban nemcsak saját korlátaimmal találom szembe magam (noha természetesen azokat is érzem), hanem a műnem szerkezetével is, amiként én felfogom. Újra és újra szembetalálom magam ezzel az imp4 Lerner Szent Béda munkájának modern angol fordításából veszi az idézetet. Beda: Ecclestial History of the English Nation. 5 Lerner mindvégig alkalmazza a virtuális–aktuális (virtual–actual) fogalompárt. Ezek magyarra talán úgy volnának legmegfelelőbben lefordíthatók, hogy valódi és tényleges/megvalósult, ám érzésem szerint így a szövegben sokszor elveszne-elmosódna terminusjellegük. Végül is úgy döntöttem, hogy a lehetőségek szerint következetesen megtartom ezt a fülnek elsőre talán idegen fogalomhasználatot. Természetesen vannak szöveghelyek, ahol Lerner maga is játszik a szavak jelentésével: ott én is engedtem a szöveg és a nyelv akaratának, és igyekeztem a fent említett jelentéseket variálva magyar megfelelőt találni.
