Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
127 (akár engem) mutatnak be egy felolvasáson, annyi más mellett azt is hallom: Én sem vagyok oda érte . Mikor tanítok, voltaképpen ezt mormogom magamban. Ha valaki azt mondja, ahogyan annyian mondták már, hogy nem értik általában véve a költészetet, vagy kifejezetten az enyémet, és/vagy úgy hiszik, a költészet halott: Én sem vagyok oda érte . Ez a refrén néha negatív kérődzés csupán, máskor mániákus, mantrikus megerősítés, mint egy végtelen ima. „Költészet”: milyen művészet vállalja magára közönségének ellenszenvét, és milyen művész vallja, sőt támogatja ezt az ellenszenvet? Egy műnem, melyet kint és bent is utálnak. Milyen műnem egyik lehetséges létállapota a mély megvetés? És aztán, hogy megvetéssel olvastad, nem jutsz el a valódihoz. Előkészítheted neki a hely et – mégsem találkozol az igazi költeménnyel, a valódi szöveggel. Néhány évente esszében számol be a mainstream sajtó a költészet hanyatlásáról, vagy éppen a haláláról, általában az éppen élő költőket hibáztatják a műnem marginalizálódásáért, aztán védőbeszédek parázs vitába szállnak ezzel a blogoszférában, mielőtt a kultúra, ha kultúrának nevezhetjük, figyelmét, ha figyelemnek nevezhetjük, ismét a jövőre szegezné. De miért nem tesszük fel a kérdést: milyen műnemet határoz meg – évezredek óta – az ilyen vád- és védőbeszédek sormintája? Többen értenek abban egyet, hogy utálják a költészetet, mint ahányan abban meg tudnának állapodni, mi is a költészet. Én sem vagyok oda érte, és nagyrészt köré szerveztem az életem (jóllehet nem akkora fegyelemmel és képességgel, mint Marianne Moore), és nem élem ezt meg ellentmondásként, mivel a költészet és a költészet utálata számomra – talán más számára is – szétbogozhatatlan. Caedmon, az első angol nyelvű költő, akinek ismerjük a nevét, álmában sajátította el az éneklés művészetét. Béda Historiá ja 3 szerint Caedmon írástudatlan tehénpásztor volt, aki nem tudott énekelni. Mikor valamilyen örömünnepen úgy döntöttek, hogy mindenkinek éneket kell mondania, Caedmon szégyenében elvonult, talán azt állítva, hogy az állatokat kell felügyelnie. Egyik este valaki tovább akarja adni Caedmonnak a hárfát, de ő kimenekül az istállóba. Ott aztán, a patások között rejtélyes alak látogatja meg, talán Isten. „Énekelned kell nekem”, mondja Isten. „Nem tudok”, válaszolja Caedmon, talán épp e szavakkal. „Ezért alszom az istállóban ahelyett, hogy mézsört innék a tűz körül a barátaimmal.” De Isten (vagy az angyal, vagy a démon – a szöveg bizonytalan) követeli az éneket. „De miről énekeljek?”, kérdezi Caedmon, aki, gondolom, kétségbeesett, és rémálmában, hideg verejtékben úszik. „Énekeld a teremtett dolgok kezdetét”, utasítja a látogató. Caedmon kinyitja száját és – csodálatára – gyönyörűen áradó strófákban magasztalja az Istent. Caedmon költőként ébred, aztán szerzetes lesz belőle. De a költemény, amit ébredés után énekelt, állítja Béda, nem olyan jó, mint amit álmában énekelt, „a dalok, legyenek is a legtökéletesebben megmunkáltak, nem tehetők egyik nyelvről a másikra át, szóról szóra, anélkül, hogy elveszítenék méltóságukat és érté3 Beda Venerabilis: Historia ecclesiastica gentis Anglorum [Angol egyháztörténet]. Az angolszász történetírás egyik legfontosabb, latin nyelvű forrása. Feltehetőleg 731-ben készült el.
