Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Tanikava Suntaró: Ő; 30. szonett; Madártollak 1.; Bemutatkozás (Simon Márton fordításai)
123 Tanikava Suntaró Ő Hogy őt szerettem, már csak azzal is Véget érhetett volna életem, S gondolatai között azután Élhettem volna holtomban tovább A feje fölött nyújtózkodó ég az is enyém volt, csakis, egyedül, S mi beragyogta arcát, a Napot, Nem, nem adom már másnak soha én Hegyi ösvényen túl, mit hó borít, Ott van a falu, ahol máig él, Hol gyermeket szült, és ahol talán rég unokái veszik már körül A boldogság, mint álom tűnik el De megkövülve mélyen ott pihen Egy perc és újra látom, ott vagyok, csönddel teli szelíd szemeiben 30. szonett Nem engedem a szavakat pihenni. Néha még ők is szégyellik maguk és meg akarnak halni bennem. Amikor ez történik, szerelmes leszek. A hallgató dolgokkal teli világban Csak az emberek fecsegnek Ráadásul a Nap, a fák, a felhők Nem is tudják, milyen gyönyörűek A sebesen száguldó gép egy ember lelkesedését formázva repül Az ég úgy viselkedik, mintha háttér lenne De valójában ott semmi sincs
