Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Hernády Judit: Koháry István lírai meditációi az emberi élet végéről
75 elszakadás kívánalma. Bár a kortárs emlékezések bizonysága szerint a költő személyisége hajlott egyfajta aszketizmusra, mindez nem a világ és az élet vulgáris értelemben vett utálatát, hanem sokkal inkább a világi, külső sorstól – avagy a szerencse kegyeitől – való függetlenedés szándékát jelentette. 32 Amellett, hogy az „Iffjat és vénet egyaránt lekaszál” sor már eleve relativizálja az öregség miatti kesergés jogosságát, a zárlat egy új gondolat megfogalmazásával oldja fel az alapszituáció problémáját: Kiszabadul lelkem testem tömlöcébül, Ez árnyék világnak sűrő veszélyébül, Vesztemre sokképpen hánt kelepczejebül, Lészen boldogságom Isten kegyelmébül. (280 ) A megelőző strófák elégikus hangnemét hirtelen a bizakodás gesztusa váltja fel, a „halál mint kívánatos jó” gondolata jut végül szóhoz. 33 Ezzel a halál egy olyan eszkatologikus perspektívában értelmeződik, amely megfosztja azt egyoldalúan rémisztő, pusztító vonásaitól; egyszerre bír szétválasztó és közvetítő funkcióval: a lelket (benső) elszakítja a testtől (külső), majd átvezeti a túlvilági létezés színterére. A vers elején szereplő „mostoha sors” szorításából való feloldozást a lírai alany keresztényi hitvallásának megfelelően Isten kegyelmétől várja. A vers terében megjelenő ember léthelyzetét meghatározó három fő tényező – a külső világ, a benső szubjektum és a halál – egymással állandó kölcsönhatásban léteznek. Erre mutat, hogy az elmúlás jelentéstartományához köthető kifejezések már az első strófától kezdődően átszövik a mű textusát. A lírai szituáció azt sugallja, hogy végérvényesen csak a halál – szabadítóként felfogva – oldja fel pozitív módon a külső és a belső közötti ellentétet, mely az egzisztenciális létezést világbeli jelenléte során elkerülhetetlenül áthatja. * A következő, szintén cím nélküli, „Tanácsos fejünknek leirt képét néznünk…” kezdetű versben már a halálra való készülés feladatára helyeződik a hangsúly. A vénség miatti kesergés e költeményből teljesen elmarad, helyét a halandóság tudatosításának szándéka veszi át. A cikluskezdő vers távolságot és tanítói szerepvállalást jelző felszólítása megváltozott formában ismétlődik meg: a lírai én már nem egyes, hanem többes szám első személyben, az egész emberiség sorsával közösséget vállaló szubjektumként szólal meg. A közösségi beszédmód keretében megformálódó direktív gesztus az olvasót ismét a halál jelképes ábrázolásának szemlélésére készteti: 34 32 Jelenits István, Koháry István: Ez világot senki által nem élte, sem kedvére mindenkor, bú nélkül nem élte = A régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 361. 33 Pázmány egy egész prédikációt szentelt a témának Hogy a halál kívánatos jó címmel: Pázmány, i. m. , 633–651. 34 Az elmúlás redukált megjelenítésmódját képviselő, egyszerűsített koponyakép nyerseségével talán még erőteljesebb hatást is ér el, mint az előzéklapon szereplő allegorikus vanitas-kompozíció.
