Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Hernády Judit: Koháry István lírai meditációi az emberi élet végéről
76 Tanácsos fejünknek leirt képét néznünk, Méltó halálunkrúl nékünk emlékeznünk, Nem-is illik arrúl soha feletkeznünk, Ne lehessen könnyen éltünkben vétkeznünk. (280) A lírai alany igyekszik a feltételezett olvasót a megfelelő irányulás felvételére ösztönözni. A befogadó három lelki képességhez fordul a normatív világnézeti háttérre utaló „tanácsos”, „méltó” és „illik” szavak jelezte perspektívából megszólalva. 35 Először a világ hiúságában elmerült ember legalacsonyabb, szenzuális képességének üdvös irányba fordítását célozza meg, a koponya kontemplatív szemlélésének mozzanatával. Ezt az emlékezés lelki aktusának korrekciója követi, innentől ugyanis már nem az egyéni sors kellemes vagy kellemetlen történéseinek emlékei kapnak helyet a tudati térben, hanem a halál gondolata. Ezzel az inkább emocionális hangsúlyú orientációt felváltja a tisztán mentális aktivitás; a szöveg így eléri, hogy az emlékezés aktusa elmélkedésbe forduljon át. A költői dikció ezután a felismert igazságok gyakorlati-etikai vonatkozására tereli a figyelmet, hiszen a meditatív elmélyülés elsőrendű célja a befogadó akarati dimenziójának megérintése, megmozgatása. A következő strófa tartalmilag már nemigen nyújt újdonságot, ehelyett inkább a megelőző gondolatokat igyekszik nyomatékosítani, interiorizálni. A „Kígyó, béka, féreg emészti testünket” fordulat jól illeszkedik a grafikus ábrázoláshoz, sőt annak hatását mintegy totalizálja az egész test elenyészését dinamikus formában szemléltető képével. Nem csak a vers, de egyúttal az egész ciklusnak is záróstrófája tömören összegzi a legfontosabb gondolati pontokat: Közelget naponként életünknek vége, Lészen bizonyossan órájának vége, Világ hivságának ha lesz nálunk vége, Halálunknak lészen üdvösséges vége. (280) A fenti sorok a végképzet különféle síkú értelmezési lehetőségeit játsszák egybe: az első két sor az életidő végességét, a halál elkerülhetetlen tényét fogalmazza meg; a 3. sor áttér a világi hívsághoz való kötődés akarati gesztussal végbevihető megszüntetésének előirányzására, míg az utolsó megjegyzés a személyes, egyedi halál üdvösséges végének lehetőségét villantja fel. A „vége” rím négyszeres használata első rátekintésre persze monotonnak tűnik; ezt alighanem maga Koháry is érzékelte, de azt is, hogy ennek ellenére milyen gazdag jelentésmezőt idéz fel, illetve milyen sokrétű motivikus szálakat létesít a cikluskompozíción belül. A „vég” magába sűríti az egész kötet kulcsmotívumát; az ifjúkor, az örömök, az emberi élet, a világi hiúság és az empirikus idő végét. Jelzésértékűen 35 A három lelki képesség bevonása a meditatív aktusba a szentignáci lelkigyakorlatok jellemző vonása volt. Tüskés Gábor, A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai , Budapest, Universitas, 1997, 30–33.
