Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Hernády Judit: Koháry István lírai meditációi az emberi élet végéről
74 Iár közel hozzája az keserves halál, Felvont kaszájával körülötte sétál, Iffjat és vénet egyaránt lekaszál, Kaszája fejemre maid nem sokára szál. (279–280) A Párkák tevékenységének részletes rajza az emberi élet kiszolgáltatottságát és törékenységét dinamikus formában ragadja meg, hogy azután a Cháron-epizód a korábbi útképzet hiányzó elemét, az átmenet mozzanatát egy köztes színtér és egy közvetítő szerepű alak együttesében mutassa fel. Ezt követően a narrátori tekintet elhagyja az alvilág sötét atmoszférájú közegét; figyelme a földfelszínen áldozatokat szedő halálfigura cselekvésmódjára irányul. A haláltáncokból ismert antitetikus párok közül most csak az alaptémához közvetlenül kapcsolódó ifjú és vén példája jut szerephez. Valószínűleg nem véletlenül válik éppen a kasza hangsúlyos motívummá – ez volt az a hagyományos halálattribútum, amely leginkább a fejre vonatkozó értelemben volt használatos. A lírai én lefejezésének mozzanata így a ciklus eleji koponyaábrázolásra is visszautal. A vers (és egyúttal a megelőző szövegegységek) fő értelemképző motívuma a világ, a szív és a halál. A szívhez kötődnek az érzésvilág történései, legyenek azok károsak (bánat, kesergés) vagy üdvösek (bűnbánat, Istenhez fordulás), de fontos figyelembe venni, hogy a szív ekkor még nem csak a racionalitással polarizált szentimentalitás jelképe volt, hanem sokkal inkább az emberi lény legbenső és legértékesebb valóját jelölte, az érzés és az értés közös székhelyét, 30 aminek megromlása az egész ember bukását vonhatja maga után. Ezért is hangzott így az ószövetségi bölcsességi írás felszólítása: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4,23). A mű terében megnyilvánuló világ végig megmarad negatív minőségeket hordozó közegnek. A barokk jellegzetes toposzai valamifajta veszélyes, aktív ártó hatalommal rendelkező lény képében jelenítik meg, olyan tényezőként, ami „csalárd”, „hívságos”, és folyvást kelepcéket állít. Lényegében e negatív aspektusok a versbeli alany keserűségének okai; emberként pedig testi valója kapcsolja legintenzívebben a földi létezéshez, mivel teste a fizikai világ része. Ezért elkerülhetetlenül részesül annak mulandóságából, amelyet az öregedés élettani folyamata mintegy előre jelez. Tehát a lírai ént az öregség a – heideggeri fogalommal élve – világban-való-lét egzisztenciális bizonytalanságával szembesíti. A test börtönében 31 öntudatára ébredő szubjektum léthelyzete azonban nemcsak a vénülés tapasztalatát vonja maga után, hanem a morális bűn felé való hajlást is. A bibliai külső ember a testi, világias késztetéseknek alávetett ember. Koháry költészetében éppen ezért tölt be olyan fontos szerepet a világtól való belső 30 „A Bibliában és a keresztény hagyományban a szív a lelki élet székhelye. A belső ember szimbóluma, míg a test a külső emberé. […] A szív az érzelmek helye, ugyanakkor a gondolkodásé és a bölcsességé is.” Szimbólumtár , szerk. Pál József, Újvári Edit, Budapest, Balassi, 1997. 31 A testet börtönnel azonosító metafora platonikus eredetű, korai hatását mutatja, hogy már Szent Pál leveleiben is megtalálható: „Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint; de más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével, és engem rabbá tevőt a bűn törvénye alá, mely tagjaimban vagyon. Én, szerencsétlen ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róma 7,22–24)
