Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Hernády Judit: Koháry István lírai meditációi az emberi élet végéről
71 rephelyzet közbeiktatásával – előkészített elmélkedés értelmi mozzanata egyre inkább központi szerepűvé válik. Az „Elmémben forgatom elmúlt napjaimot…” kezdetű, cím nélküli versben a nagyszámú birtokos személyjeles névszók, az egyes szám első személyű megszólaló és az életrajzi utalások következtében a személyes hangütés még erőteljesebb kifejezést nyer. Ezek szerepe azonban itt sem az önfeltárás demonstrálása, hanem a hitelesítés; a didaktikus-morális tartalmak szemléletes, átlelkesített megfogalmazásához járulnak hozzá. Ezt jelzi, hogy a szubjektív múltidézést általános érvényű, a barokk korában közkedvelt témákkal kapcsolatos megjegyzések tarkítják. Az egész vers gondolati tengelyét az emberi személy és az evilági élet viszonyának problematikája alkotja; szerkezetileg két nagyobb tematikus egységre tagolható: az első hat strófát a felidézett életesemények sorozata tölti be, a 7. versszaktól kezdve viszont a beszédhelyzetet már a közelgő halál képzete uralja. Érdemes arra is felfigyelni, hogy már rögtön a vers felütésében egybefonódnak az emlékezés és az értelmi reflexió mentális folyamatai, ugyanis a lírai alany lelki terének történéseit végig ez, vagyis az emlékezés és elmélkedés dinamikus – hol egymást váltó, hol egymásba oldódó – kapcsolata fogja dominálni. Az első strófa befejezett melléknévi igeneves jelzői a múlt lezártságát, bevégezettségét hangsúlyozzák, és előkészítik a következő versszakok meglátásait. Az utolsó sorban, az élet külsődleges aspektusai után, a belső lelki viszonyoknak, a szív és az elme megzavart állapotának rajza következik, mely nyilvánvaló megfelelést mutat az előző költemény első szakaszával. Ehhez egy versszaknyi terjedelmű didaktikus fejtegetés csatlakozik; a világról alkotott barokk felfogás jellemző elemei sűrűsödnek egy strófába: Ez csalárd világnak tellyes hamisságát, Mutatot kedvének álhatatlanságát, Szinlet javainak enyésző hivságát, Kevés üdő alat elmulandóságát. (278) E megszemélyesített világot két fő tulajdonság jellemzi: mulandósága és csalárdsága. Javai ennek révén nem lehetnek mások, csak „szinlet”-ek, vagyis nem bizonyulnak valódi értékeknek; mindez egybecseng az ószövetségi Prédikátor hiábavalóság-filozófiájával (Préd 1,2). A rövid elmélkedést személyes múltidézés követi; ismét időszembesítés keretében fejeződik ki a lírai szubjektum jelenének vigasztalansága. Ennek során a vers beszélője a „forgandó szerencse kerekén” ülőként láttatja önmagát. E toposz a barokk költészet egyik kedvelt témájára utal: a szerencsét gyakran ábrázolták képi és írásos formában is megszemélyesített alakként. Fortuna istennő legfontosabb attribútuma pedig a kerék volt, amelyet ő maga forgatott. A keréken ülők életének íve így egyszer emelkedett, másszor aláhanyatlott. 27 Egy másik versében Koháry így ábrázolta a szerencse természetét: 27 A korszak szerencse-képzetének részletes tárgyalása: Gottfried Kirchner, A fortuna-téma profán értelmezése = Az ikonológia elmélete , szerk. Pál József, Szeged, JATE Press, 1997, 450–483.
