Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Hernády Judit: Koháry István lírai meditációi az emberi élet végéről
67 dóságára utal. 14 Az asztalon fekvő papírlapon a „sic vanescimus” felirat olvasható. A közvetlenül a zárlat felett látható kép csak mintegy megismétli az első, komplexebb ábrázolás fő motívumát, elhagyva a mellékes elemeket. 15 Valószínűsíthető, hogy a jezsuita emblémakészítés példája inspirálóan hatott a költőre. A hagyományos embléma három fő elemből állt: a mottójellegű címből, az emblémaképből és a szöveges subscriptió ból. 16 A Koháry-kötet emblémaként funkcionáló metszetei cím nélkül állnak, subscriptió juk pedig eltérő terjedelmű: az elsőé egy négysoros, a másodiké egy háromszoros négysoros, felező tizenkettes formájú vers. Mindkét textus szorosan kapcsolódik a képi illusztrációhoz, és morális célzatú tanítást közöl. Mivel az első szöveg kifejezésmódja feltűnően költőietlen, köznyelvi jellegű, a kép és a nyitóvers kapcsolatában a vizualitás dominál. A kötet végén szereplő metszetnél azonban megfordul ez a viszony, és a háromstrófás költemény válik hangsúlyossá. A két metszet szimbolikus tartalma a halálelmélkedésekkel összefüggő emblémák tipikus gondolati körében mozog. 17 A lírai beszélő először a metszet szemlélésére szólítja fel az olvasót: Ha ide tekintesz, nizzed ezen képpen, Feiedet, szemedet irták le miképpen, S-el hid bizonyára, hogy talatak szépen. Mert halalod után lészen ollyan éppen. 18 (277) A fenti sorok önmegszólító gesztust is kifejezhetnek, vagyis a ciklusszövegek dialogikus jellege éppúgy értelmezhető externálisan, vagyis kifelé szólóan, mint internálisan. Utóbbi esetben a középkori elmélkedő irodalom egyik ismert szövegtípusához, a soliloquium hoz, vagyis az emberi lélek önmagával való beszélgetésének formájához kapcsolódik. A ciklus elején az egyetemes halandóság már tudatosított pozíciójában állva szólal meg a szöveg beszélője, állítását a grafikus ábrázolás üzenetével szembesítő mozzanattal nyomatékosítva. A rövid vers két variánsa közül a lírai alany az egyikben „megfösült fej”-et, míg a másikban fejet és szemet említ, azaz mindkét esetben a koponyát emeli ki, ami valóban e kompozíciók fókuszpontja, elengedhetetlen eleme volt. A koponyakép gyakorlatilag egy tükörként funkcionál, amelybe a vers olvasójának, illetve lírai alanyának bele kell tekintenie. Ezzel a gesztussal már a ciklus legelején létrejön egy olyan személyes érintettség, amely majd a halálmeditáció gondolatainak hatásmechanizmusát megalapozza. Egyben alkalmas arra is, hogy személyes jelleget öltsön; a később többször feltűnő fejmotívum birtokosa mindig az adott költemény kontextusának 14 A barokk és a halál viszonya kapcsán lásd: André Chastel, A barokk és a halál = Uő. , Fabulák, formák, figurák: Válogatott tanulmányok , Budapest, Gondolat, 1984, 95–114. 15 Ez csupán egy koponyát ábrázol, két keresztbe tett sípcsonttal. 16 Knapp Éva, Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században: Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód történetéhez , Budapest, Universitas, 2003. 17 Knapp – Tüskés , i. m., 157–158. 18 A kritikai kiadás 76–79. számozás ú verse i tartoznak a vizsgált Koháry-nyomtatványhoz. RMKT XVII, 16., 277–280. A versidézetek mellett zárójelben a kritikai kiadás oldalszámát jelöltem.
