Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Hernády Judit: Koháry István lírai meditációi az emberi élet végéről
68 megfelelően változik: először „ fejed” , majd „ fejem” , végül „ fejünk” . Tehát amellett, hogy az eltérő igei személyragok jelzik a megszólaló beszédmódjának módosulását, a képek és versszövegek között is szoros motivikus kapcsolatot hoznak létre. A rövid bevezető darabra következő versből (A’ kegyes olvasóhoz) a halál explicit tematizálása még hiányzik, ez csak a központi, legterjedelmesebb versszöveg közepe táján fog – megfelelő előhangolás után – újra előtűnni, immár teljes erővel, hogy innentől azután végig dominálja a költői beszédet. Az előzéklap után álló kötetcím azonban már előre jelzi ezt a témaváltást a „vagy hogy inkább” fordulattal. * A kegyes olvasóhoz szóló költemény egy akkortájt még viszonylag ritkán megverselt emberi alaptapasztalatot emelt a figyelem középpontjába: az öregséget mint versképző élményt. Nem meglepő hát, hogy a mű fő szövegszervező gondolatalakzatává az antitézis vált. Az első személyű formában megszólaló lírai alany a kesernyés, fanyar hangvételű felütésben az öregség élethelyzetét a bánat érzelmi minőségével egylényegűként határozza meg: Világ veszélyében nem egyszer kerültem, Ollykor ugyan éppen fülemig merültem, Iffiú koromban de még-is örültem, Most már csak búsúlok, mint hogy meg vénültem. (278) A verskezdet szubjektív nézőpontú panasza a következő strófában a külsődleges, testi-fizikai tényezők számbavételével egészül ki: Kezdet nehezedni lábaim járása, Akadályoztatik nyelvemnek szóllása, Ugyan azon szerint füleim hallása, S-meg homályosodot szemeim látása. (278) Ezáltal a vers világában az öregség egy olyan – idővel elkerülhetetlenül bekövetkező – testi állapotként jelenik meg, amely a fizikai erőnlét és az érzékelési képességek megfogyatkozása révén maga után vonja a világi örömök megélésének ellehetetlenülését, vagy legalábbis akadályoztatását. Ennek következményeképpen a lírai én egy voltaképpen pszichés alapú problémával szembesül: a melankólia emberi lelken való elhatalmasodásával. A harmadik strófa fejtegetései – a személyes nézőpont elhagyásával – már erre az általános érintettségre helyezik a hangsúlyt. A vénség negatív aspektusait a rímhelyzetű, sorvégi szavak nyomatékosítva fejezik ki, ráadásul a kifejezéskészlet – „inség”, „erötlenség” és „betegség ” – elemeinek jelentéstartalma érdekes módon oszcillál a korporális és pszichikus vonatkozású jelentésmező között. Az utolsó sor kéttagú, szinonim azonosítója ( „az vénség nyavalya, betegség” ) éppen ezáltal fog majd a következő strófa etikai gondolatkeretéhez szervesen illeszkedni. A kereszténység Szent Pál tanítása alapján kétféle szomorúságot különböztetett meg: az üdvöset, mely
