Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
41 és 2500 közötti lehetett a lakosság száma. Ez 1662 táján 4500, majd – két hatalmas pestisjárvány ellenére – a század vége felé kb. 6000 főre nőtt. A rendi-feudális társadalomban a mezővárosok lakosságának tagoltsága, összetétele erősen változó volt. Kecskeméten a kiváltságos rend gyakorlatilag hiányzott. A tulajdonos főurak igen nagy távolságban, a hódoltságon kívül éltek, armális nemes nevére pedig csak elvétve akadhat a kutató. Számuk a korszak végén sem érte el a tízet, pedig négy tőzsérkedő család a hetvenes években vásárolta armálisát a kuruc tábornoktól. Tekintettel arra, hogy a török hatóság előjogaikat nem ismerte el, és kivétel nélkül jobbágytelkeken gazdálkodtak, csak a személyi adótól mentesültek, minden más terhet, még a robotot is vállalniuk kellett. A középkorból örökölt agrártársadalom a megváltozott körülmények között még erőteljesebben tagolódott, és már nyomokban sem hasonlított a falvak társadalmára. Gazdának számított az a családfő, akinek a városban telke, és azon háza volt. Ők vehettek részt a népgyűlésben, a z esküdtek és a tisztségviselők megválasztásában. Soraikban számottevő vagyoni rétegződés található. Ezek egy része szántófölddel sem rendelkezett. Egyébként a szántók és a mezei kertek birtoklásán belül megkülönböztettek pénzes kerteket, melyeket szabadon adhattak, vehettek a helyi gazdák, és városadománya-kertet, amelyeket a tan ács bérletként adott egy-egy családfőnek. Ezeken belül újabb csoportot alkottak a „marhásabb” és a „marhátlanabb” gazdák, attól függően, hogy milyen méretű jószágállomány volt birtokukban. A szerencse vagy a balszerencse, a szorgalom vagy egy váratlan örökség révén gyors és erőteljes lehetett az emelkedés vagy a süllyedés. Köztük a rangsort, a közösségben kapott szerepet legtöbbször a vagyon mérete határozta meg. Zsellérnek számított az, akinek nem volt saját háza. Ezért közöttük nemcsak nemesek, hanem olyan viszonylag gazdag, már nős családtagok is fellelhetők voltak, akik még szüleiknél laktak. Akinek volt annyi pénze, hogy képes volt telket, házat vásárolni, azonnal a gazdák közé került. Aránytalanul nagy részük azonban a szegények sorait duzzasztotta. Közülük kerültek ki a napszámosok, a kapások és az alkalmi munkások. Gyerekeik pedig a cselédek utánpótlását biztosították. N épes réteget alkottak a pásztorok, akiknek számottevő része ugyancsak zsellér volt. Közöttük a legnépesebb a juhászathoz kötődött. A számadó-, a nyáj-, a fejő-, az ellető juhász és a bojtár egy rangsort képezett. Hozzájuk tartozott még a kisbojtár, a kospásztor, az isztrongahajtó és a sajtkészítő is. A csikósok és a gulyások száma lényegesen kisebb volt. A cselédek, a lovászok és a béresek annál népesebb csoportot alkottak. Közöttük viszont nem jött létre olyan hierarchia, mint a juhászoknál. Számuk több százra tehető. A középkorból örökölt társadalmi munkamegosztás a lakosság számával és az esetenkénti gazdasági gyarapodás révén érthetően jelentősen bővült. Az iparosok legfontosabb szervezeti kerete Európa-szerte a céh volt. A hódoltság alatt Kecskeméten az ötvösök (1557), a szűcsök (1559), a szabók (1585), a szappanosok (1642), a kovácsok (1653) és a csizmadiák (1656) szerezték meg a szervezetük
