Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
40 nyai iszpaiak keresnek, azokat a budai hatalmas vezér parancsából városunkból, akiket feltaláltunk, felküldtük Budára.” „Nazurnak Pesten az jobbágyok mellett való fáradtságára kéntelenségből fizettünk tall. 140, id est száznegyven. Nazur tihajának adtunk tall. 10. Az szubasáknak fizettünk tall. 10. Deáknak fizettünk tall. 1.” Ezekhez hasonló igen jelentős kiadások több mint egy évtizeden át terhelték a magisztrátus költségvetését. Már itt feltétlenül utalnunk kell arra, hogy a helyi nyilvántartások feljegyzéseiben ezen kiadásokkal kapcsolatosan egyetlen sajnálkozó vagy elmarasztaló megjegyzés sem található! Egyetlen olyan észrevétel sem tűnik fel, amely az idemenekülők és a város lakosai között érdemi ellentétet, ütközést jelezne. Úgy látszik, hogy a távoli települések jobbágyaival való szolidaritás természetes volt mind a választott tisztségviselők, mind pedig a lakosság számára. Persze az is valószínű, hogy – az esetleges rokoni kapcsolatokon túl – az esküdtek és a választott tisztségviselők tűrőképességét számottevően növelte, hogy esetenként ily módon újabb adófizetőkhöz és jelentős számú olcsó munkaerőhöz jutottak. Viszont 1683-tól ismét a haderők atrocitásai mozdított ák ki lakóhelyükről a tömegeket. A háborús évek alatt ismét olyan mérvű migráció indult meg, amelyre csak az előző századfordulón volt példa. A feldolgozott nyilvántartások szerint Nagykőrös 39 településről fogadott menekülteket, míg Kecskeméten 52 ilyen földrajzi névre találtam. Az eltérés akár a két település eltérő méretéből is adódhat. Bár figyelnünk kell arra is, hogy Kőrösön csak egy tájegység megnevezésével találkozunk, ahonnan mindössze ketten érkeztek, míg ide öt tájegységből – Baranya, Drávamelléke, Felföld, Mátyusföld és Tótország – 195 család jött. Biztos, hogy ezen öt tájegységen belül több tucat érintett település rejlik. Figyelemre méltó eltérésként említhetem, hogy mindössze csupán 18 olyan települést találunk, amelyből mindkét városba érkeztek menekültek. Tehát a két város „vonzáskörzete” e tekintetben számottevően eltérő volt. További sajátosság az, hogy Nagykőrösre a betelepülők nagyobb hányada (58%) a hozzá viszonylag közeli településekről érkezett. Ezzel szemben Kecskemétre a közeli településekről csak 15,5% jött, ideszámítva még az 50-60 km-re levő Soltot és Halast is. Nagyobb távolságról, más tájegységről Nagykőrösre 12%, ide viszont 68% menekült. Ezek nagyobb része azonban nem maradt itt. A Bécs elleni támadás után is a visszaköltözés gyorsan megindult, és 1684–1685-ben már 43 menekült család tért vissza otthonába, és a következő két évben 123, illetve 167 család távozását rögzítették a nyilvántartások. Tehát ezekben az években a csak a „nagy futások” során idemenekültek közül több mint 330 család költözött vissza lakhelyére. A Buda elleni ostrommal és a török kiűzésével együtt járó megpróbáltatások azonban csak ezután következtek. A nyilvántartásban fellelhető „vidékiek” jelentős hányada nem futólagosan került a városba, hanem itt le is telepedett, beilleszkedett a mezőváros társadalmába, és magukkal hozván korábbi szokásaikat, a termelés során szerzett ismereteiket, számottevően hatottak a régóta itt élők anyagi és szellemi kultúrájára. A gyakori háborúk és polgárháborúk, valamint a természeti csapások miatt a lakosság száma érthetően csaknem hektikus mozgást jelez. Korábban e téren is a különféle becslések során erős túlzások jelentkeztek. Valójában 1546 táján 2000