Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
33 A hívatlan vendégek számának, étvágyának, fogyasztásának érzékeltetése végett ugyancsak egyetlen adatot emelek ki. 1662 és 1685 között 17 olyan év volt, amelyből ki tudtam gyűjteni a két kocsma teljes forgalmát. A több mint két évtized alatt a végvári katonák és a kurucok a franciákkal együtt évenként átlagosan 3590 liter bort fogyasztottak. Ezzel szemben a törökök évenként átlagosan 5198 litert. Tehát a kecskeméti adózóknak évtizedeken át ellenszolgáltatás nélkül évenként átlagosan 88 hektoliter bort kellett biztosítani a hatalmaskodó, zsaroló és zsákmányt követelő különféle katonáknak. (Az élelmükre, abrakokra vonatkozó adatok nem maradtak ránk. Ezt jórészt a gazdák tizedéből fedezték.) Ezt az újabb, abszurdnak látszó állítást is illik további adatokkal hitelesíteni: 1677 és 1679 között alig több mint két évnyi időb ől csak a töredékesen ránk maradt nyilvántartásokb ól 198 esetet – átlagosan csaknem heti két alkalom! – gyűjtöttem ki, amikor katonák keserítették a várost és annak főbíróját. A t örökök 59, a végváriak és a kurucok 123, a labancok 8, a rácok 6 és a franciák 2 alkalommal lepték el a várost és annak két kocsmáját. Érdemes az egyes csoportok számára is utalni: 38%-ban húszfős, vagy az alatti, 55%-ban 20 és 200 fő közötti, 7%-ban pedig 200 és 1200 fő közötti csapatról, seregről találtam feljegyzést. Mivel a kurucok és a végváriak lényegesen többször, és általában nagyobb számban jelentek meg, mint a törökök, nyilvánvaló, hogy a hódítók vagy hosszabb ideig tartózkodtak itt, vagy tőlük ritkábban merték megtagadni szertelen követeléseiket. Bár a végvári katonák helytállása méltán ébreszt bennünk tiszteletet, és a kuruc romantika is még mindig hat, de azt is tudnunk kell, hogy ezek a pénztelen katonák jórészt a békés lakosság zsarolásából éltek, tengődtek. Ennek a korabeli költészetben is rögzültek félre nem érthető jelei: „ Gyerünk alá, jó katonák, / Az Alföldre, Kecskemétre.” Eljárásuk módja pedig érthetően mély nyomokat hagyott eleinkben: „Az paraszt embernek / Fogd meg a szakállát, / Hajts el a marháját, / Verd pofon ő magát.” Az igazi csapások azonban nem a valójában békés években, hanem a háborúk során jelentkeztek. Hogy a falvakra, mezővárosokra milyen veszélyt jelentettek a különféle kóbor, főleg tatár segédcsapatok, arról a Kecskeméten az 1686. április 20-i rablásuk összesítője alapján alkothatunk képet. Ezen egyetlen és váratlan támadás során a Kecskeméten elrabolt értékek a következők voltak: gazda 7 fő, családtag 23 fő, zsellér 8 fő, cseléd 62 fő, marha 59 db, ökör 347 db, ló 20 db, gulya 8, ménes 2, juhnyáj 9, szekér 3 db, kocsi 1 db. Hogy egy-egy gulyában, ménesben, juhnyájban hány jószág volt, sajnos nem rögzítették. Elgondolhatjuk, milyen kiszolgáltatottságban voltak a lényegesen kisebb települések. E térségben a közvetlen török támadások sora és a hódoltság másfél-két évszázadot töltött ki. Ekkora idő minden ország, minden nép életében igen nagy. Különösen katasztrofális akkor, ha a szomszédságokban meginduló rohamos fejlődés helyett itt a pusztulás, a leépülés és a reménytelenség rögzült. Gazdasági hatásainak érzékeltetése előtt célszerű néhány adatot, néhány tényt felidézni. M átyás király halálakor Magyarország lakosainak száma kb. négymillió volt, és megegyezett Anglia lakosainak számával. A török kiűzése után pedig az ország lakosainak számát egymillióra becsülték. E két évszázad alatt a nyugati országok lakossága három-négyszeresére bővült, Angliában megközelítette a húszmilliót.
