Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Gömöri György: Petőfi Sándor emlékkönyvi bejegyzései tükrében
84 tételhez még hozzájön a legnemesebb elképzelhető halál gondolata, amit Petőfi 1846 áprilisában a Sors, nyiss nekem tért... negyedik versszakában pontosan megfogalmaz: „Meghalni az emberiség javáért! Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.” 37 Ettől nincs is olyan messze az Egy gondolat bánt engemet... meghalásvíziója. Amiről ugyan nem ír András Sándor kitűnő Petőfi-tanulmányában, de a többi közt megállapítja: „ Petőfi kereste a pusztulást, a halált, az egyetlen szabadságot, mint szerelmi vallomást az életnek.” 38 Ezt a paradoxont időnként zárójelbe teszi a külső cselekvés lehetősége, Szendrey Júlia szerelme, vagy a márciusi forradalom, de érvényessége, azt hiszem, 1849-ben véglegesen bebizonyosodik. A logikai sor, ami a Sors, nyiss nekem tért... után összekapcsolja a költőben a forradalmi magyar megújulást a világforradalommal, majd a szabadságharc bukását a mártírhalál lehetőségével, félelmetesen töretlen. De még nem tartunk itt, Petőfi 1846 tavaszán azt állítja ( Levél Várady Antalhoz ), hogy „újjászületett”, megjósolja a véres európai forradalom apokalipszisát, de úgy tetszik, időközben humorát is visszanyerte, mert az év nyarán már újabb tréfás emlékkönyvverset ír egy alkalmi ismerősének „F. L. kisasszonynak”. Hat sor az egész, de érdemes idézni: „Miért mondjam, hogy nem feledlek el? Miért mondjam, hogy rólad e kebel, Oh lyány, örökre megemlékezik? Hitelt szavamnak szíved úgysem ad!... Mert mi poéták hazudunk sokat, S aztán ha szívből szólunk sem hiszik.” 39 Ez már az érett, kicsit a női nemből kiábrándult Petőfi hangja. De ellentmondásba keveredik a korábbi „szent lant” képzettel, illetve azzal, hogy költőnek lenni mindennél előbbrevaló. És beismerése annak, hogy a poéta nem mindig mond igazat – különösen udvarló verseiben. Mert közéleti verseiben a költőnek igazat kell mondania, azokban nem egy meghódítandó vagy szerethető fiatal nőszemélyhez, hanem minden emberhez, az egész néphez beszél. Ezekben ostorozhatja a nemzetet, számon kérheti tőle, miért nem halad együtt a civilizált Európával, illetve annak reformereivel és forradalmáraival. És (ahogy a XIX. század költői ben teszi) még nagyobb szerepet is szánhat a költőnek – a lángoszlop szerepét. Más kérdés, hogy a metafora, ha tovább gondoljuk, öngyilkos, hiszen maga a költő elég, felemésztődik, semmivé lesz, mire közelebb vitte a népet „Kánaán”-hoz. 1846 nyarán Petőfi, ha valakit, még csak egy „számkiűzött istennőt” szeret, akit szabadságnak hívnak ( Szeretek én... ). De nem telik bele csak pár hét, és Nagykárolyban, szeptember 8–10. között megszületik az első Júlia-vers, a Juliához 40 , amit hamarosan újabb versek követnek, köztük egy, amiben Sándor biztosítja Júliát, hogy bár ez nem az első szerelme, de biztosan ez az utolsó ( Szerelmes vagyok én ). A később történtek fényében ezt a fogadkozást sem tarthatjuk teljesen hitelesnek, mindenesetre Petőfi ígérete jelzi az új szerelem rop37 uo. 560. 38 András Sándor, i. m., 155. 39 Petőfi... költeményei, I ., 584. 40 i. m., 594.
