Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
31 szemben a kőrösiek legalább tizennégyszer kértek és kaptak szultáni védlevelet, szinte azonos tartalommal. Ezeket a ritka fontosnak látszó okmányokat Drinápolyban kérhették-kaphatták meg a települések, jókora ajándékok és díjazások ellenében. „Hasznosságukról” és költségei kről azonban nemcsak a kőrösi cívisek gyakorta ismételt kérelmei , hanem több kecskeméti adat alapján is véleményt formálhatunk. A későbbi témákból sem adhatok – hely hiányában – az oly sokszor valójában idealizált (l. Beszélő köntös című kiállítás) hódoltsági állapotokról részletes tájékoztatást. Csak arra lesz lehetőségem, hogy a leginkább jellegzetes, városunk életét leginkább meghatározó esetekből egyet-egyet felidézzek. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy ezek mégiscsak egy védett és tekintéllyel rendelkező város hivatali apparátus á t érintő események. Ezek alapján viszont elképzelhetjük, mit éltek meg a jóval kisebb települések és a sokkal kiszolgáltatottabb családok. A magyar történelemben Mohács (1526) és a karlócai béke (1699) közötti közel két évszázad eseményeit, lehetőségeit az oszmán hatalom, illetve az ellene folytatott háborúk sora határozta meg. A kb. 180 évből alig 70-80 év akadt, amelyben háború vagy polgárháború nem keserítette a Homokhátság lakosságát. A XVI. században Kecskemétet a török, illetve a tatár segédhadak három alkalommal (1526, 1541 és 1599) rombolták, égették csaknem porig. A lakosság aránytalanul nagy részét vagy elhurcolták, vagy menekül ésre kényszerítették. Buda elfoglalása után negyedszázadon át tartottak a várháborúk, amikor a hadak sorra érintették ezt a vidéket is. Elfogadható békét csak az 1568 és 1591 között i k ét évtizedben élt meg ez a tájegység . A török világbirodalom a gyors hódítások révén sok-sok népet, sok-sok kultúrát kényszerített hatalma alá . Legfőbb összetartó ereje mindvégig a keleti despotizmus, a nyílt és kíméletlen erőszak mellett a szövevényes hatalmi praktika maradt. Az uralkodók halálát rendszerint súlyos politikai-katonai válság követte. Az állam sokszor legfontosabb feladatait sem volt képes ellátni. A bécsi békét (1606) követő évtizedekben pedig a pénzügyi válság súlyosan erodálta mind a hadsereget, mind pedig a közigazgatást. A magyarországi hódoltság területén – bár kétszer annyi török katona tartózkodott, mint a végvárainkban – mégis a hódítók szinte a várak foglyaivá váltak. A keleti birodalmakra egyébként is jellemző korrupció pedig ma elképzelhetetlen formát öltött. Bár a bécsi békében vállalták ugyan, hogy a falvak és a mezővárosok fogják adójukat a katonai-közigazgatási központokba vinni, mégis „A vajdák egész sereggel jártak faluról falura, városról városra, keresték a büntetteseket, s ha nem voltak is ilyenek, találniok kellett, hogy valakibe, vagy a községbe köthessenek, és magukat jól megfizettessék”. Mivel a jelzős szerkezetek senkit sem győznek meg, senkinek sem nyújtanak érdemi tájékoztatást, csak egy-egy esettel lehet érzékeltetni, mindez mit jelentett még a legnagyobb településeknek is egy-egy alkalommal. 1658. január 24-én – tehát egy valóban békésnek mondható időszakban – „Nazur bék Urunk eő Nagysága emberei, úgymint Vajda népe Városunkban lévén, adtunk ajándékot rend szerint [az évenként négy alkalommal szokásos módon]: Az Nagyságos Nazur Béknek Tallér 100. Rókabőrt 12. Farkasbőrt 1. Gyöngyházas késeket 12 párt.
