Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
30 testület végső soron fellebbviteli bíráskodást látott el. Ezeket „fogott bírák”-nak nevezték. M ivel m ég a jogtörténészek is azt állítják, hogy ezt a z intézményt a hódoltság alatti különleges állapot ok hozt ák létre, kellőképpen hangsúlyozni kell, hogy valójában ez is középkori örökség. Tringli István munkájában e témához két rendkívül fontos adatot találtam. Az első a XV. század közepéről való: „1459-ben fogott bírói ítéletet hoztak a Pilis melletti Hartyánpilis nevű föld vagy bozótos ügyében.” A másik jogi esemény a század végén keletkezett: „1496-ban fogott bírói ítélettel döntöttek az Alagi nemesek között… több birtokrész ügyében…” Kecskeméten már a hódoltság első szakaszában, a kádi ittléte idején is találkozunk ezzel a joghatósággal. Ennél a testületnél ki kell emelnünk, hogy tagjait különféle településekről gyűjtötték össze, rendszerint vásárok alkalmával. A több napon át ülésező testület tagjait nemcsak távolabbi városokból ideérkező, igazgatásban, jogszolgáltatásban tapasztalt emberek közül „fogták” alkalomszerűen össze, hanem a környékbeli falvak (Szentkirály, Szentlőrinc stb.) esküdtjeit, bíráit is igen gyakorta bevonták. Tehát kétségtelen, hogy falvaink parasztemberei, a kistelepülések vezetői is voltak a magyar jogrendszerben olyan jártasak, hogy a hódoltság legnépesebb mezővárosában tucatnyi eltérő témában igényt tartottak szakértelmükre. Az viszont cáfolhatatlan, hogy a hódítók is jogot formáltak a jogszolgáltatás bizonyos területeire. A bíráskodás viszont a török igazgatás, a török hivatalnokok számára csaknem nyíltan a pénzszerzés volt. A bírság összegét elsődlegesen nem a vétség jellege, hanem az ügyfél vagyona alapján szabták meg, vetették ki. Rendkívül gyakorivá vált az is, hogy a természetes halálozás esetén is akkora bírságot róttak ki a családra, mintha gyilkosság történt volna. Sok háztartás ezekbe bele is rokkant. Még egy 1668-ban végzett Pest-Pilis-Solt megyei vizsgálat során is 94 megkérdezett helység bírái közül fele állította: „akármi színe alatt haljon meg az ember, de annak díját csak megveszi a szegény emberen…” a török. Ezért joggal állapítja meg e téma legjobb ismerője, Hegyi Klára: „Ezt a működést sem jogszolgáltatásnak, sem bíráskodásnak nem nevezhetjük, sokkal inkább a bűnök megadóztatásának.” A hódoltság első felében gyilkosság, vagy más fontosabb ügyben még Budán döntöttek. A XVII. században már a bíráskodás formai részéről is lemondtak, és csak a városok által beszedett bírságpénzekért mentek ki fegyveres csapatok évenként 3-4 alkalommal. A jegyzőkönyvek sajnos csak azokat a tételeket rögzítették, amelyeket a város szedett be az érintettektől, de arra nem történik utalás, hogy a szubasák és a vojvodinák esetenként mekkora összeggel távoztak. A csapatok ellátásáról és a kötelező ajándékokról is csak ritkán van adatunk. Kecskeméten 1667 és 1685 között – kisebb megszakítással maradtak ránk feljegyzések, ekkor – évenként átlagosan 454,73 forintot szedtek be büntetéspénzként. [Egy cseléd éves bére kb. 30, a főjegyző é 100 forint volt.] A hódítók jogsértése ellen viszont bármely szintű település tehetetlennek bizonyult. Pedig az önkényeskedés, a zsarolás nem csak a falvakat sújtotta. Még a hódoltság legbékésebbnek számító évtizedeiben is a török hatóság és katonaság jogtalan és szertelen követelései egymást érték. Az ugyancsak szultáni birtok, Kőrös levéltárában megmaradt okmányok tanúsága több mint figyelemre méltó: 1627-től 1665-ig, tehát 38 év alatt a különféle katonai és hivatali zaklatásokkal
