Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
28 és látványos kiállítás (Beszélő köntös) pedig csaknem kedélyes intermezzóként jelenítette meg ezt a másfél évszázadot. A Szulejmán-sorozatot nézők közül pedig minden bizonnyal sokan sajnálják, hogy korán leáldozott nálunk a csodálatosra maszkírozott isztambuli világ, a „Kelet fénye”. Az óvilág mindhárom kontinensére terpeszkedő Oszmán Birodalom a keleti despotizmusok egyike volt. Talán legfontosabb anyagi bázisa a keleti kereskedelem megadóztatása lett. Bár ennek révén még a XVI. században is néhány évtizeden át igen komoly bevételhez jutott, de a földrajzi felfedezések nyomán ez rohamosan apadt. Ezért a nyílt katonai erőszakra ép ülő állam hatalmas hadseregét csak a meghódított területek végletes megadóztatásával, valamint újabb és újabb rablóháborúk indításával tudta fenntartani. A perifériákon azonban még így sem volt képes stabilitást elérni. Legnagyobb hódítójuk, Szulejmán még azt el tudta ugyan érni, hogy a középkori Magyarország három részre szakadt, és középső részét tartósan hódoltatta, de itt merőben más gazdasági, társadalmi és katonai viszonyokat talált, mint akár a Balkánon. Ezért is célszerű feleleveníteni jeles történészünk, Salamon Ferenc klasszikus megállapítását, melyet a szakmabeliek évtizedeken át figyelmen kívül hagytak, pedig döntően segíti a hódoltság lényegének a megértését. I tt Buda elfoglalása után (1541) valóban világtörténelmi kuriózum alakult ki. Ezt az Európában elképzelhetetlen állapotot már a kortársak is jól érzékelték. A békekötések során a magyar fél soha nem ismerte el területeinek elvesztését. Balassa János 1555-ben tette a következő megállapítást: „A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak háta mögött hagyta, mint meghódította. Hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, s kénytelen eltűrni, hogy azon részek a maguk szervezetében maradjanak, és hogy a maguk alkotmányával éljenek.” Ez az állapot azt is jelentette, e világbirodalom itt kénytelen volt eltűrni, hogy a frissen meghód ított terület lakossága legfőbb ellenségének, a magyar királynak is adózzon, és különféle szolgáltatásokat végezzen számára. Bele kellett törődnie, hogy továbbra is a magyar birtokjog érvényesüljön, a hódoltsági jobbágyok pedig igazi uraiknak mindvégig a magyar földesurakat tekints ék, és nekik szolgáltatásaikat évenként eljuttassák. Kénytelen volt belenyugodni, hogy a régi és az újabban hozott magyar törvények a hódolt területen is érvényesüljenek. A magyar pénzek forgalma mindvégig csaknem általános volt, sőt a XVII. században már a török állam is magyar valutában követelte meg itt az adókat. A jogszolgáltatás és a közigazgatás terén pedig kezdettől fogva egyfajta párhuzamosság alakult ki, amelyből a török fél később jórészt visszavonult. Mindez csak azért történhetett meg, mivel a mezővárosokban és a falvakban a közigazgatás és a jogszolgáltatás több évszázados hagyományát nem tudták kiiktatni. Bár a török közigazgatás és bíráskodás legfontosabb hivatalnoka, a kádi Kecskeméten is jelen volt 1597-ig, a magyar igazgatás valójában változatlanul és széleskörűen működött. Itt fel kell hívni a figyelmet egy igen fontos tényre . A hódoltság első szakaszából a legjobb esetekben is az írott emlékek alig egy százaléka maradt ránk. Ezért az egyes jelenségeket jó, ha egy-egy adattal tudjuk dokumentálni. De ezekből az esetleges támpontokból olykor még a hivatali rendszer működése is jól rekonstruálható. Az 1550-es években is a magyar királyi
