Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
27 tanuló diákjaink ismertették meg a város lakóit a reformáció tanaival. Ugyancsak figyelemre méltó eredmény, hogy a hódítók adóösszeírói, a defterdárok a század derekán már öt nős deákot találtak itt. Ők nyilván az egyre izmosodó írásbeliség, a helyi közigazgatás támaszai, illetve irányítói lehettek. Már Tacitus megfogalmazta az aranyszabályt: az elődökről, a történelemről szólni és írni csak „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) szabad. A középkor megítélésekor ezt az utódok nem követték. A klasszikus görög- római elemek ismételt felfedezése és követése során a reneszánsz az előző kor minden művészi hajtását csak barbárnak, sőt a legbarbárabbnak, gót nak volt hajlandó minősíteni. A XVIII. században pedig gyanússá vált minden tekintély, és a történelem korszakolásakor, az egyes időszakok, területek jelzőkkel való ellátásakor pedig nem finnyáskodtak. Nem követte az aranyszabályt a fel világos odás sem, amikor az egész középkorra rásütötte jelzőjét. Mivel a világos nak sötét az ellentétpárja, az újkorral szemben a középkor csak sötét lehetett. Ha ezeket a „tudományos” ítéleteket az idő ki is kezdte, a rögzítéséhez felhasznált ragasztó kétségtelenül időtálló lett. Szerencsére a közelmúlt egy-két generációjának munkája révén legalább a gótika – benne a magyarországi is – eredetisége, kiváló értékei ma már nyilvánvalók, és félezer esztendővel később ez a stílus, ez a kor visszakapta méltó megítélését. Ezek alapján bízhatunk abban, hogy nemcsak a középkor képzőművészetének, hanem minden más területének az eredményét, értékét utódaink fokozatosan fel fogják tárni és el tudják fogadtatni. Igazi gondot majd az jelent, hogy – a számottevő tudatos pusztítás ellenére – szerencsére a képzőművészet és az építészet terén a gótika sok ezernyi emléke maradt ránk, az írásbeliség rendkívüli hézagossága, az anyagi kultúra tárgyi emlékeinek elpusztulása miatt viszont a többi területen az áttörés sokkal nehezebb lesz. A kesergés és a hamisítást eredményező idealizálás helyett ezért kellett Kecskemét esetében is egy kevéske emléket, tényt felidéznem. * Az egész Kárpát-medence kora újkori történelmét döntően meghatározta az oszmán-török hód ítás . Éppen ezért egy alföldi mezőváros múltjának áttekintése során megkülönböztetett figyelmet kell erre az időszakra fordítani. Miként korábban már utaltam rá, Kecskemét sorsát már a hódoltság előtt száz évvel befolyásolta az oszmán hatalom balkáni hódítása, mivel 1439-ben a török elleni végvárrendszer kiépítése érdekében ezt a királyi birtokot elzálogosították, és így magánföldesurak tulajdona lett. Egy újabb fontos érv pedig az, hogy az egész hódoltság területén élő magyarság hétköznapjairól, terheiről és alkalmi lehetőségeiről legalaposabban a kecskeméti források alapján szerezhetünk ismereteket. Ezek minél teljesebb összegyűjtése és igényes elemzése azért is vált fontossá, mivel feldolgozásuk révén a hódoltsági állapotokról az eddigieknél tárgyilagosabb és sok tekintetben merőben új képet szerezhettem, formálhattam. Újabb érv, hogy a különféle nyilvántartásokat a kutatók eddig csak nagyon kis mértékben kamatoztatták. A múlt századi tankönyveink és Nagykőrös török alatti fejlődésével kapcsolatos vélemények nyomán máig több félreértés és hamis illúzió él a török uralomról. A közelmúltban készült kétségtelenül színes
