Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kovács István: A halálra ítélt osztály küzdelme Erdélyben (Margittai Gábor: Tiltott kastély)
124 E törvény jegyében vállalt küzdelmük révén ismerhetjük meg többek között a maros- felső-újvári Telekiek sorsát. Kálváriájukat Teleki Ádám gróf jelképezi legbeszédesebben, akinek „egyetlen égbekiáltó bűne az volt, hogy erdélyi főnemesnek született” . Noha 1945-ben mikroszkóppal sem találtak ránézve semmiféle terhelő adatot, 1949-ben a Márton Áron- perben tizenöt év börtönre ítélték. 1956-ban kegyelemmel szabadult, de 1961-ben a legképtelenebb vádakkal négy évre újra bebörtönözték. Talán mintha az ő embertelen meghurcolása miatt sújtotta volna átok Marosújvárt: „2010. december 22-én reggel hatalmas morajlás és dübörgés közepette megnyílt a föld Marosújvár közepén: felhasadozott az aszfalt az ortodox templom előtt, megrogyott a pénzügyi hivatal épülete meg jó pár lakóház, és a sós vízzel elöntött kráter elnyelte az áruházat – valamint a marosújváriak jövőjét.” Azóta a város évente három-négy centit süllyed. Az ok persze a szakértelem nélküli sófeldolgozás volt – a mennyiséget mindenáron előbbre valónak tartó szocialista „sótermelés” idején. A városhoz képest a marosújvári Teleki-kastély még romos állapotban is jobb képet mutat. (Nem úgy a birkahodállyá alakított református templom maradványai.) A Bethlenek keresdi várkastélyának múltjáról és jelenéről a következők olvashatók Margittai Gábor oknyomozónak is tekinthető kötetében: „A XV. századtól – vagy még korábbtól – egészen az államosítás napjáig lakta a család. Hatszáz éven át minden arckép, brokát, kristálytükör, paraszti bokály és mozsár a helyén volt. Teljes pompájukban ragyogtak a reneszánsz és török szalonok, állt az »arany palota« és a »nappali toronybástya«, megvoltak a zöld és sárga mázas cserépkályhák, büszkén vonaglott a kígyó az ajtókeretekre vésett Bethlen-címeren – egyszóval Keresd ontotta magából a múlt érzéki tiszteletét. Aztán a meglelhetetlen kastélyt meglelték, azon a napon teherautók fordultak be az udvarra, és a falu népe meg a jövevények kiszaggatták a múltat a falak közül. Vittek, aprítottak mindent, s amit nem vihettek, azt összehordták és elégették. Bethlen Gábor egyetlen könyvet tudott megmenekíteni a könyvtárból: Bethlen Farkas Erdély-történetének első kiadású, bőrkötetes példányát.” A restrikciós törvény jegyében a feldúlt várkastély minden berendezési tárgyát is vissza kellene adni törvényes tulajdonosának. Sajátos, hogy a köztulajdonba vett várak, kastélyok, udvarházak a rendszerváltozás utáni évtizedeket sínylették meg leginkább – bizonytalan jogállásuk miatt. Ekkor hordtak szét közülük nem egyet a fundamentumig, csak a kéményt hagyva meg emlékeztető felkiáltójelül. A kastély visszaadása többnyire csak gondot jelent tulajdonosának, ha nem jut hozzá egykori erdeihez, szántóihoz, szőlőihez. A romokból csak hatalmas pénzzel lehet feltámasztani a hajdani építményeket, s a jövedelmet a gazdálkodásra lehetőséget adó földtulajdon alapozhatja meg. Margittai Gábor erre több példát is felhoz. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban olaszt és franciát tanító Haller Béla gróf (és a család többi tagja, így az évtizedeken át bútorgyárban dolgozó Haller József is) emiatt volt kénytelen eladni az egyébként viszonylag ép Küküllővárat egy gazdag konstancai vállalkozónak, aki falai között Drakula turista-látványbázist és borkóstolót alakított ki. A falai közé az egykori tulajdonos és a szerző is csak nagy nehézségek árán tudott bejutni. Francia turistának öltözve könnyebb lett volna… A küküllővári Haller-kastély felemás sorsát ellenpontozza a település szórványmagyarságának mintaszerűen rendbe hozott református temploma. A Mezőségről szolgálatra meghívott Barabás Endre vallja: „Nem omladozó szórványtemplom szórványgyülekezetének lesz a szórványlelkésze, hanem megtartható, továbbépíthető közösségé és annak házáé. Mely a világ minden pontjáról idevonzza a magyarokat…” Margittai Gábor két fejezetet – Uzoni Mikesek – A lakótelep foglyai és Altorjai Aporok – A gazda – szentel a székelyföldi arisztokraták bemutatására. Arra a kérdésre, hogy ki a székelyföldi főnemes, S. Tüdős Kinga történész, az egykori Eötvös kollégiumi diák, aki a legvadabb Ceauşescu-időben tért vissza diplomájával szülőföldjére, a következő választ adja: „A mai magyar történetírásban – ahogy egyre fontosabb a székely történelem – mind töb-
