Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Markó Béla: Kántor–Láng (Erdélyi polgárok)
108 templomban címen megírta a transzilvanizmus egyik kulcsversét, úgy lehet Budapesten, ahol élete nagy részét leélte.”) (245.) Ezzel a példával Láng megkísérli az erdélyiség fogalmát elszakítani a „lakhely”, az „állampolgárság” kérdésétől, ami szerintem inkább kivételként mutatható fel, idézhetném én is a régóta Budapesten élő és alkotó Bodor Ádám erősen erdélyi jellegű prózáját. Viszont sokkal lényegesebb, hogy több irányban is kilép a szűken vett erdélyiség-értelmezésből, és másutt például nemcsak az irodalmi, hanem a politikai erdélyiségről is beszél, demonstrálva ezáltal, hogy errefelé irodalmat és politikát szétválasztani meglehetősen nehéz, sőt nem is mindig hasznos. Ezúttal nem 1919-ig, hanem a XVI–XVII. századi erdélyi fejedelemségig megy vissza: „Ez a különállás csaknem másfél évszázadig állt fönn, mely idő alatt Erdély állami és társadalmi különfejlődése is végbement. [...] Részletes elemzés (és bizonyítás) nélkül megkockáztatnám azt a feltevést, hogy a különállás fennmaradása esetén Erdélyben is egy olyan »plurális erdélyi nemzet« alakulhatott volna ki, mint az időben párhuzamos svájci modell.” (40.) Az erdélyiséget nyilvánvalóan csak akkor lehet értékként propagálni, ha tisztázzuk, hogy nem provincializmusról van szó, és ezt bizonyítandó Kántor Lajos gyakran emlegeti Kós Károlyt és a hozzá hasonlóan transzilvanista kortársait. Ugyanebből a célból idézi egy helyen Kuncz Aladárt is, aki így vélte feloldani a dilemmát 1928-ban: „A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalomban és műveltségben maga az egyetemesség.” (50.) Ez az „egyetemesség” jól hangzik, de kérdés, nem áltatjuk-e magunkat azzal, hogy mivel nem tartanak vissza minket, kisebbségben élőket saját állami – netán nemzetállami – korlátok, máris általános érvényű műveket alkotunk, vagy legalábbis: alkothatnánk. Egy identitásában fenyegetett közösség valóban felismerheti egy adott pillanatban, hogy együttélésre van predesztinálva, de elindulhat az ellenkező irányba is: egy bezárkózó, elszigetelő fundamentalizmus felé. Amikor A romániai magyar irodalom című munkájukat megírták, Láng is, Kántor is egy fiatal, nemcsak az előttük járókhoz, hanem az utánuk jövőkhöz képest is újító, avantgárd nemzedékhez tartoztak, és igazuk van, hogy utólag is „kánonreformként” emlegetik művüket egy „internetes levélváltásban”. ( Száz év kaland , 32–33. ) Most viszont, fél évszázad múlva, mintha már őket haladta volna túl az idő, de sajnos, rossz értelemben: az erdélyi irodalom megszabadult ugyan a román cenzúra nyűgétől – mert ilyen éppen nincsen –, ám egy-két évtizednyi tanácstalanság után most meg úgy akarnák sokan a magyar irodalom egészébe integrálni, hogy éppen attól menekülnének, amit leginkább hozzáadhatnának a magyar kultúrához. Az erdélyiséget ugyanis nemcsak Láng Gusztáv, de – talán még hangsúlyosabban – Kántor Lajos is úgy érti, ahogy magam is érteni szeretném: nem földrajzi, hanem politikai és társadalmi meghatározottságként, amelyet nem kell Budapesten járván – vagy élvén – sem letagadni. Így kerülhet ebbe a műfajilag nehezen meghatározható, közvetve a klasszikus irodalomtörténet-írás lehetetlenségét is tanúsító könyvbe néhány Kántor Lajos által jegyzett elemzés olyan alkotók művéről, akik Erdélyt írják, erdélyiek akkor is, ha máshol élnek vagy éltek, sőt esetleg máshol kezdtek írni is. Többek közt Cs. Szabó Lászlót, Poszler Györgyöt, Dragomán Györgyöt, Szabó T. Annát, Bartis Attilát említhetném. Magától értetődően egyszerűbb volt annak idején, az első Kántor–Láng megírásakor az erdélyi magyar irodalom Románián belüli önállóságát megfogalmazni (ha érvényesíteni nem is lehetett igazán), mint most meghatározni az erdélyi írók viszonyát a magyar irodalom egészéhez, és ez ennek az újabb Kántor–Lángnak is az egyik központi problémája. Nem beszélve arról, hogy amint jeleztem, mindez nem kizárólag irodalomelméleti és esztétikai kérdés, hanem politikai is, és ebben a pillanatban elég sok bizonytalanság van a romániai magyar közösség politikai hogy- és holléte körül is. De elvi-eszmei tisztázáson innen és túl, azt a pragmatikus álláspontot vélem a leghasznosabbnak, amelyet olyan magyarországi szerkesztők és kritikusok képviselnek, mint például Elek Tibor, Füzi László, Károlyi Csaba vagy Pécsi Györgyi (és még folytathatnám, bár a lista nem lenne
